Az önreflexió csapda
Az önreflexió csapdája, hogy világos képem van arról, hogy mit csinálok épp, pl. “hiszti, “türelmetlenség”, “önzés” – és arról is, hogy hogyan “kéne” működjek, pl. “szeretet”, “elfogadás”, “türelem”. Ami azért nagy kihívás, mert mivel értem, hogy így lenne “jó”, tehát meg is próbálom, holott nyilvánvalóan nem tartok ott, hiszen, ha ott tartanék, akkor úgy működnék, próbálnom sem volna mit.
Megoldás van, de nem egyszerű. Vállalni, ahol tartok. Tehát nem próbálni tovább megvalósítani azt, ahol tartani szeretnék, ahol tartanom “kéne”, hanem irány, igen, marad Irány, törekszem is, játékosan, ki-be lélegezve, úszva, de közben mutatni, ahol vagyok, őszintén, bátran.
Önfelvállalás.
Fontos ez most, nagyon, nagyon fontos és minél intelligensebb egy ember, minél többet elemezte már magát, minél többet “tud”, annál nehezebb. Valóságos csapda, aminek a veszélye, hogy ha az intelligenciához erő és kitartás is társul, akkor akár hosszú évekig vagyok képes játszani a szerepet, ahol tartanom “kéne”. Közben elfojtva, ahol vagyok, közben menetrendszerű totális kontrollvesztési ciklusokkal tarkítva, depresszív mélyrepülések, és aztán vissza, tovább. A szerep, mindig csak, megszállottan a szerep, az önreflexió, a “dolgozom magamon”, a “nemsokára már elég jó leszek”, és az “akkor majd megérdemlem”.
Mármint lehetetlen. Nem tudok magamon dolgozni, hanem tapasztalás által változom, a világ dolgozik rajtam, és az én részem csak annyi, hogy kiteszem magam ennek. A világnak. A hatásoknak. De ahhoz, hogy ez működjön azt kell kitegyem, ahol tartok. Ma. Itt és Most – és csakis ezzel arányban “működik a rendszer”, csiszolódom én, és általam, bennem a világ, amint én is benne. Szép ez, nagyon, a rend, hogy az össz dolgom kitenni magam. Bármit és mindent, aki ma vagyok, merni mutatni, kapcsolódni, tapasztalat által tükörbe nézni.
Arrogancia azt képzeljem, hogy ez elméletben lehetséges, hogy megoldom mások nélkül, egyáltalán, hogy bárhogy “megoldom”, hogy érthetem. Nem lehet. Sőt. Amíg érteni, megérteni, változtatni akarok, az – módszertől függetlenül – mind csak megfelelés magamnak. Persze nincs végül más, magunknak próbálunk megfelelni, mind, aminek egyetlen feloldása ezt egészen egyszerűen abbahagyni. Nem tenni tovább. Tehát nem próbálni megvalósítani az embert, aki “lennem kéne”, hanem vállalni azt, aki Vagyok. Miben a legcsodásabb, hogy valóságosan változom, amint merem azt vállalni, aki ma Vagyok, vágyakat is, “önzést” is, “türelmetlenséget” is; alkotást, bármit, ami foglalkoztat épp, ami vonz, vagy aki, felvállalni, fel kell vállalni, mert
Tapasztalás az egyetlen Út.
Csakis vállalva, csakis tapasztalva szabadulhatok meg a tévedéseimtől, magamról, másokról, dédelgetett elképzelések, mind téves. És amit közülük ma vállalok holnapra már nem részem, mert amit valóban felmutatok, azt fény járja át, tapasztalok róla; és kiderül, hogy mégsem, nem ez vagyok, nem csak, leginkább nem, és akkor bőgök picit, de többé nem köt. A konkrét hiedelem, magamról, másokról, amint felvállalom, a bármit, ami foglalkoztat épp, gondolat, szó vagy cselekedet; alkotás vagy vágy, mindegy, amit ma vélek, azt vállalni kell, és ha megteszem, azzal valóságosan közeledem. Csakis így közeledhetek ahhoz, aki a lehetőség, bennem, amint nem próbálom elérni, amint nem vélem, hogy tudhatom, amint nem akarom megvalósítani, csak vállalom Magam tökéletesen Elég.
Joós István, 2013. június 10.
Kapcsolódó kurzus:
