A fény nem belül jelenik meg. Mármint igen, de nem a semmiből, hanem az emberek esetén reakció. Másokra adott reakció.

Nők nyilvánvalóan férfiban, a világban egy férfi által, férfiak vezetőben, a világban egy vezető által látják a fényt meg.

Alázat dolga. Nagy, nagy, NAGY alázat kell a fényt egy másik emberben meglátni, felismerni és, ami kihagyhatalanul fontos: elismerni, tehát ki is mondani azt. Nehéz, mert magunkban keressük. ÉN akarok a fény forrása lenni. De nem vagyok. Be kell ezt látni, amiben a sötét segít. Mert a fokozódó szenvedés a háttér, amíg végül muszáj. A fényt vagy másokban látja az ember meg, vagy magába pusztul.

Belül csak sötétség van, kapcsolódni muszáj.

A kapcsolat, tehát közösség, tehát közös ügy körül megvalósuló közös harc (értsd: szolgálat, áldozat, alkotás) másképp nem jön létre CSAK, ha valakit előre engedek – csakis azokkal lehet az ember közösségben, akiket követni hajlandó, és akik engem követnek. Vezetőként. A Fény miatt. Mert Benne erősebb. Az Irány, a Cél, az Inspiráció. Legyen mégoly méltatlan, tökéletlen, készületlen is – ha a Fényt valakiben felismerem, akkor őt előre engedni, elismerni, sőt követni muszáj. Magam miatt muszáj, különben arrogánsan elvágom magam, és így sötétségbe és magányba rekedek.

Az emberek szenvedésének egy nagy oka, hogy magukban vágynak, magukban AKARJÁK a Fényt megtalálni.

Ami kívül már eljött pedig, Valódi Fény, csak a lámpás volt tökéletlen. Minden lámpás tökéletlen, mert szűri, elnyeli, színezi a fényt… basszus, emberek, a Fényre figyeljetek!! A szemében látod. A másik szemében mindig látod. Ha van. Amennyi van. A befelé fordulás ezzel szemben a hiúságod, a saját nagyszerűséged tüzeli – NE a sötétséget kövesd!

Nem vagy és soha nem is leszel az univerzum közepe.

Joós István