„Kártyavárként, egy pillanat alatt omlott össze minden, amikor a párom tíz év után elhagyott.” Ezzel a mondattal indult egy beszélgetőpartnerem története. És legyünk őszinték, hasonló mondattal kezdődne a világon megannyi mese, ha eljutna hozzánk, ha hallanánk, vagy, ha mi magunk beszélnénk róla.

Az ilyen történetekhez mindig mély és megrázó érzések párosulnak, akár közvetlenül, akár csak közvetetten érintenek bennünket, és ez nincs másképpen velem sem. Most mégis egy kicsit hátrébb lépve, objektív szemüvegen keresztül osztom meg a gondolataimat a témával kapcsolatban. Vajon valóban képes egy kapcsolat egyetlen pillanat alatt, kártyavárként összeomlani? Vajon tényleg nem voltak jelei, hogy valami nagyon nincs rendben? Tettesként vagy áldozatként a romok felett visszanézve tényleg nem láttuk, hogy mi felé haladunk éppen? Nem láttuk, vagy csak nem akartuk látni, azt remélve, hogy amit nem veszünk észre az nincsen.

Nincs lakás, amelyben ne rakódna le a por, melybe nem trappolunk be néha sáros lábbal, nem öntünk ki, nem kenünk vagy törünk össze valamit, mint ahogyan nem létezik olyan kapcsolat sem, amelyben olykor nincsenek súrlódások, nézeteltérések, viták, amelyben soha nem bántjuk meg a társunkat szavakkal vagy tettekkel. A világ egyik legtermészetesebb dolga, hogy amikor észrevesszük, hogy a lakásunkban piszok keletkezett, elő a seprű, a lapát, a porszívó, a súrolókefe. Makacsabb szennyeződés esetén jöhetnek az erősebb vegyszerek. A lényeg, hogy minden újra makulátlan tisztaságban ragyogjon kellemes érzést biztosítva testünknek, lelkünknek. Viszonylag ritkán fordul elő, hogy a keletkezett piszoktól sunnyogva a szőnyeg alá söpréssel próbálunk megszabadulni, egyszerűen azért, mert pontosan tudjuk, hogy attól az még ott van és előbb vagy utóbb, de elkezd bűzleni. Ezért nem tesszük.

De, ha a pornak, sárnak nincs ott keresni valója, miért gondoljuk, hogy a hibázásainknak, a félelmeinknek, a fájdalmainknak, a kérdéseinknek, a kéréseinknek, a vágyainknak, a szükségleteinknek, a megbántottságunknak kimondatlan titokként ott a helye? Kapcsolatunk szennyeződéseinek kitakarítására megfelelő eszköz vagy módszer hiányában, szeretetben vagy a biztonságunkat ölelve, mosolyogva egymásra és a világra csak ülünk a kanapén, és bár néha-néha észreveszünk egy-egy újabb puklit a csodaszép szőnyegen, tekintetünk tovasiklik. Telnek az évek, és remélve, hogy a másik észre sem vette, az állottá, göcsörtössé váló kárpitot titokban próbáljuk egy ideig újra üdévé és simává varázsolni. Jön a szagtalanító, a gőzvasaló … aztán már rádobunk egy könyvet, ráteszünk egy nagyobb dohányzóasztalt vagy egy új fotelt. De a felszínen beletett megannyi munka ellenére, a szemünk elől magunk által elrejtett, szőnyeg alatt összegyűlt kosztól lassan átrohadt padló végül velünk együtt, „váratlanul” beszakad, mi pedig fájdalommal vagy lelkiismeret-furdalással ülünk a romok tetején.

Ki volt a tettes és ki az áldozat? Vannak egyáltalán ilyenkor tiszta szerepek?

Elképesztően nehéz egy ilyen helyzetben objektíven látni saját magunkat, a felelősségünket.  És persze minden helyzet, minden kapcsolat és minden ember más és más. Sem szándékom, sem tisztem nincs ítélkezni egyetlen kapcsolatról sem, így nem is teszem, csupán az ok-okozati összefüggéseket vizsgálva hangosan gondolkodom arról, hogy vajon tényleg annyira egyértelműek-e a megélésünk szerint, elsőre tisztának látszó szerepek? Hogy a jelenig vezető úton, a most állapotának kialakulásában a valós, a tényleges okok között nincs-e sokkal kiemelkedőbb helyen a néma hallgatás, mint ahogyan azt gondoljuk? Tehetünk, tehettünk volna valamit?

Meglátásom szerint leginkább azt, hogy nem rejtünk el semmit. Vagy ha már megtettük – nem a másikra várva – feltekerjük a szőnyeget. Szembenézünk azzal, amit ott találunk, veszünk egy nagy levegőt, és nem a párunkat vádolva, de saját magunkat őszintén vállalva kimondunk, elmondunk, megbeszélünk, kérünk…, és amikor már feltárul előttünk a magunk és a másik csupasz valósága, akkor tudatosan kezdünk valamit a kialakult helyzettel. Hogy mit, az csak rajtunk múlik. Nem minden tartható egyben. Van úgy, hogy a valamikor párhuzamos utak eltávolodnak, külön válnak. Vesztesége ellenére lehet ezt megértéssel, belátással, emberként, szeretetben megélve… magunkért. De, ha nem teszünk semmit, ha csak napról napra további szemét kerül a szőnyeg alá, ha csak újabb és újabb praktikákkal próbáljuk az egyre nagyobb púpokat látszólag elfedni, akkor úgy jutunk túl azon a ponton, ahonnan már nincs egymáshoz közelebb, hogy észre sem vesszük, és valójában már csak idő kérdése, holnap vagy talán csak hosszú évek múlva, – megteremtve magunknak a tettes vagy az áldozat szerepét, és viselve annak terheit – biztosan bekövetkezik.

Ezért mindegy, hogy nők vagyunk, vagy férfiak. Mindegy, hogy idősek vagy fiatalok. Mindegy, hogy a célunk végül még megmenteni, méltósággal lezárni, vagy legközelebb jobban csinálni.

Beszéljünk! Kérdezzünk! Tegyünk! A legőszintébben. Magunkért és egymásért. Akkor is, ha kellemetlen, ha tartunk tőle, ha nehéz. Mert így tisztábban van tovább. Mert így van tisztábban tovább.

Kőhegyi Mónika, coach

 

Kapcsolódó kurzus: