Ma alkalmam nyílt újra betekinteni egy sok szempontból nehéz, mégis csodálatos világba. Bőven lenne mit megosztani egy erős nő, egy édesanya megpróbáltatásairól, most mégsem erről mesélek.

Érdeklődő, nagy, barna, mosolygó szemekkel üdvözöl a négyéves kislány, amikor megérkeznek. A kis rózsaszín ruha és a csinos szandál pillanatok alatt, sortra, pólóra cserélődik – az átöltözés gördülékenységéből látszik a kettőjük közötti összhang. Gyors itiner a keretekről – meddig mehet, mire figyeljen, hogy mi itt leülünk a fűbe egy kicsit beszélgetni. A kislány nevetve bólint és már szalad is a körülbelül három méterre lévő partra. Beszélgetés közben mindketten őt nézzük. Belelép a vízbe, köveket, rovarokat gyűjt, hívogatja a kacsákat… Hihetetlen milyen önfeledt, nem fél semmitől. Néha odakiált: Anya nézd! – és a válasz mindig megerősítés. Aztán egyszer csak zsupsz – a szaladgálásba becsúszik egy elesés. Egy pillanatra eltörik a mécses, apró horzsolás piroslik a térdén.

– Kicsim, semmi baj. Előfordul, hogy a felfedező úton az ember megüti a térdét. Velem is megesik néha.

Az édesanya szavai közben már rutinnal mosódik le az ásványvizes üvegből a piszkos térdecske. A vizet egy puha, száraz kendő, majd hámosító, fertőtlenítő krém követi, végül egy nagy ölelés kíséretében bátorítóan hangzanak el a következő szavak: – Kalandra fel! – és a kislány már szalad is vissza a partra, az utána szálló „szeretlek” hallatán még visszainteget, de már úja elbűvöli a világ felfedezése…

Én pedig azon gondolkodom, mennyire szerencsés ez a kislány.

Az élet – ma oly divatos – értékmérői szempontjából sok dologban nélkülöznie kell, mégis kap valami sokkal értékesebbet. Neki nem felnőttként kell majd megtanulnia… Segítő támogatással, biztatással, szeretve, terelgetve, mégis szabadon tapasztalhatja meg a világot, az életet. Úgy nőhet fel, úgy cseperedhet, hogy természetes számára, ha néha megbotlik, ha olykor fájó sérüléseket szerez, mint ahogy az is, hogy ettől még nem kell feladnia. Nem ügyetlen, nem rossz, nem gyenge – csupán egy lépés egy ugrás nem sikerült tökéletesen, de ettől még a saját útján tovább mehet.

Amikor megemlítem, hogy milyen természetesen bátorító volt az iménti jelenet, egy pillanatra csend telepszik kettőnkre…

– Kell még néha segítség – jön halkan a válasz –még mindig van úgy, hogy megtorpanok. De miatta tanulom én is… mert nem félni szeretném tanítani azáltal, aki vagyok, hanem élni.

Azt hiszem, az egyetlen, amit ehhez hozzá tudok tenni, hogy megosztom veletek. Köszönöm lányok az élményt, a bizalmat, a történeteket!

Kőhegyi Mónika, coach

 

Kapcsolódó élmény: