A forradalom győzött, és mégis, mi vesztettünk. Tíz éve vagyok tanácsadó, és tíz éve látom ezt magam körül. Hogy az emberek rabnak érzik magukat, szabadságot vágynak, míg végül kitépik magukat a szüleik, a házasságuk, a munkájuk rabságából, és bár átmenetileg ugyan jobban vannak, de ez nem tartós. Hanem hamarosan akár rosszabbul is érzik magukat, mint korábban, mert “a csuda vigye el, azt hittem, hogy a szabadság a megoldás, most végre azt csinálom, amit akarok, de valami még mindig hiányzik, így sem vagyok boldog”.

A szabadság ellensége a boldogságnak.

Ezt tanultam az elmúlt években. Hogy bár nagyon vonzó, hogy megteszem, mert megérdemlem, mert jár nekem, mert képes vagyok és nagyszerű és okos és erős – de másrészt az embereknek igazi boldogságot nem ez, hanem a gyerekvállalás, a szerelmes kapcsolat, az elkötelezett lelkes munka, a közösségi szolgálat ad. Ha egy picit belegondolsz: egyik sem szabad. Sőt ha szabad akarok lenni, ameddig szabad szeretnék maradni, addig ezek egyike sem valósulhat meg. Mert a fentiek mind áldozatot követelnek: a szabadságom kell korlátozzam, hogy működjenek.

A szabadság ellentéte a rabság, megoldása az áldozat.

Óriási különbség a kettő között, hogy a rabság külső kényszer, (már) nem akarom, míg ezzel szembem az áldozat önkéntes döntés, pillanatról pillantra korlátozom a szabadságom, mert korlátozni akarom magam, valami nagyszerű cél érdekében.

A nagyszerű cél nagyszerűbb, mint hogy “csak” szabad vagyok.

Megfigyelésem, hogy a szabadság végül önközpontúság, hogy azt csinálom, amit akarok, tehát önzés, “a vágyak rabsága” igazából, amire senki nem igazán büszke. Hanem az emberek arra büszkék, ha hasznosak, ha valami nagyobb jóhoz – gyermek, család, hivatás – adják magukat, amit ott teljesítenek.

A paradox ebben, hogy az igazi hely megtalálásához előbb szabadnak kell lenni.

… és ennyiben nagyon fontos a szabadság, ki kell először vívni, magamat és a vágyaimat követve választani, hogy aztán (később, miután már elegem a szabadságból, mikor nem bírom már a magányt) önként adhassam magamat fel.

Ennyiben butaság tehát a cím is. Persze, hogy akarj szabad lenni, tegyél érte, még ma, csak ne legyél csalódott, ha esetleg mégsem a végső megoldás ez!

Tapasztalatom is, hogy az ember az igazi helyét, ügyét, küldetését, szolgálatát, párját (!) – “rabságát” – csakis a szabadság megélése után tudja megtalálni, a szabadság vonzása annyira brutálisan erős, hogy előbb mindenki ki kell próbálja.

A “hős útjaként” beszélnek arról, ahogy az ember a szabadságát követve a tudatalatti sötét éjszakájába, a vágyai “mocsarába”, önzésbe merül előbb el – a Csillagok háborúja a “sötét oldalt” emlegeti, Jung a lélek árnyékának mondja, ábrázolás alább:

Boldog – tehát Hős – az lesz, aki a szabadság és szabadosság időszaka UTÁN tovább is jön, és magának helyet, ügyet, küldetést – méltó szolgálatot talál.

Rabként nem voltam szabad, szabad emberként nem tartoztam. A boldogsághoz mindkettő kell.

Hogy de azt mondtuk, fel kell adni a szabadságot? Nem így élem meg. A szabadságom minden pillanatban megvan, szabadon választom, hogy kolártozom magam, mert nagyobb, méltó, lelkesítő, katarzist adó célt szolgálok az erőmmel.

Rabok legyünk vagy szabadok, ez a kérdés, válasszatok!

Nos?
Vívd ki a szabadságot, ha még nem voltál – áldozd méltó célra, ha már igen!

Csodás Ünnepet!

Joós István
kapcsolati és karrier tanácsadó

 

Kapcsolódó ajánlásunk: