Anyám után mindig fütyültek a munkások. A lapátra támaszkodtak, beálltak abba a bizonyos pózba, és elismerően füttyentettek. Anyám nem viselt mini szoknyát, mély dekoltázst, műkörmöket és póthajat, de mindig tűsarkú cipőben sietett velem a piacra, pajkosan a fülébe akasztotta ő is az első érett cseresznyét, és ösztönösen derékból húzta ki magát, mert soha nem tűnt el belőle a táncos.

A suliban a fiúk kockás papíron szavazták meg, hogy kinek van a legszebb anyukája. Tizenhat srác járt az osztályba, és tizenöt cetlin anyu neve volt. Amikor a húszas éveim közepén jártam, anyu a negyvenes éveit taposta. A férfi kollégáim valamennyien odavoltak érte. Nem értettem, mivel veszi le a lábáról őket. Nem, nem voltam féltékeny, rajongtam érte, hiszen okos volt, szép, mindig mellettem állt, laza volt és megértő. Pontosan olyan, amilyennek én képzeltem magam az anya szerepben.

Persze volt időszak, amikor mindent jobban tudtam mint ő, amikor nagyítóval vizsgáltam a hibáit, amikor haragudtam rá, nem tudtam megbocsátani és fölényes voltam, amikor a gyerekneveléstől kezdve a politikáig mindenhez jobban értetem, és csak bosszankodtam, hogy nem igaz, hogy nem képes felfogni, miről szól az élet! Láttam, hogy hol rontotta el, és Folytatás itt!

Urmai Gabriella, 2017. április

 

Kapcsolódó kurzus: