Az alábbi írás Közösségünkbe érkezett. A szerző engedélyével osztjuk meg.

Mindannyian kapaszkodunk.

Reményekbe, vágyakba, álmokba, emberekbe, helyzetekbe.
Hihetetlen, majdhogynem emberfeletti kitartással tudjuk a markunkban szorítani azt, amitől a boldogságunkat várjuk és reméljük.
A kitartás – erény.
Kitartani bármiben, míg a vágyott célt elérjük.
Kitartani addig amíg van bennünk bizakodás és akarat.
Kitartani, amíg hisszük megkapjuk érte amiről azt gondoljuk, nekünk a “jogos jussunk”.
Amivel a befektetett energiánk okán úgy gondoljuk, hogy immáron adósunkká lett az élet.
Az önzetlenség magasztos eszméjébe csomagoljuk elvárásainkat.

Figyelemmel, szeretetettel, vággyal, eltökélt szándékkal, befektetett erővel és hittel öntözzük a reményeinket. És jó esetben mint egy türelmes, gondos kertész várjuk, hogy beérjen a várva várt gyümölcs.
ARATNI VÁGYUNK.
Learatni a kitartásunk gyümölcsét. Mindannyian ezt vágyjuk és ezt reméljük.
Erre a gyümölcsre ráálmodhatunk a valóságnál több szépséget is. De a gyümölcs csak az lehet és csak olyan, amit én, a másik és a kettőnk együttes energiája folyamatosan érlelt és teremtett.

Vágyjuk elnyerni a méltó jutalmát a fáradozásainknak. Ez az akaratunk. Ilyen az akarat műkődésének természete.
Mégis magasztosabb köntösbe csomagoljuk kapcsolatainkban, a vágyainkat, elfedjük azzal az akaratunkat. Legfőképpen a szerelemben nem vagyunk őszinték magunkhoz. Valódi reményeinket egy fenköltebb eszmével itatjuk át. Az önzetlen adás, a tiszta szeretet bársonyosan selymes takarójába burkoljuk a mögöttes szándékot.
Ez nem bűn, csupán emberi tulajdonság. Az iránti vágyunk működteti, hogy jobbak, igazabbak legyünk, mint amik éppen vagyunk.

 

1. rész ELENGEDNI A VISZONZATLANT/ELENGEDNI A “MÉLTATLANT”
Ha mégsem kapjuk a várt eredményt, egy ilyen eszmével átitatott beteljesületlenség könnyebben emészthető.
Ha egy másik ember az, aki alkalmatlan az önzetlen kitartásunk értékelésére, csakis vele lehet inkább a baj.
Hiszen mi magunk mindent megtettünk, önzetlenül adtunk magunkból, tisztán feltételek nélkül szerettünk…- ebbe a gondolatba is szeretünk kapaszkodni.
Ha nem térülnek meg a várt módon a fáradozásaink, a másik az eltévelyedett, a gyáva, az önző, a felkészületlen, az egyhelyben toporgó, a hazug, a képmutató, az álságos, a méltatlan.
Ebben a megélésben, ebben a látásban nincsen semmi fenköltség vagy magasztosság. Csak a fájdalmas csalódás. Az ego hisztije. Saját magunk emberi kudarcai, gyengeségei. Tudatunk vádaskodó rugkapálásai.
Tiszta szeretet pedig végképpen nincs benne. Pedig az mennyire jól hangozna! Ha pont mi, képesek lennénk ilyesmire!
De talán majd a barátok, a bizalmasaink feloldoznak bennünket!Hiszen mi a mindenünket adtuk! Ezt ők is láthatják. Ez csak is a tiszta szeretet zászlaja alatt történhetett. Hogyan máshogyan is lehetett volna?!
És jön is már a várva várt feloldozás. Már mondják is:- Te mindent megtettél. Mindent jól csináltál. De az a másik nem jó neked. Nem elég hozzád. Többet, jobbat érdemelsz. Kedvesebbet, szebbet, okosabbat, megértőbbet, szerelmesebbet. Igazabbat.
Megnyugvást sejtető szavak ezek. Mézként kenegetik a sebeinket. Kimondták, meglátták; nem velünk van a baj! Csakis a másikkal lehet a probléma.
De a ragaszkodás megmarad.A csalódás még átitat.


DE AKKOR, MOST HOGYAN TOVÁBB?!
Ki mered e nyitni a tenyeredet?

A szorításon engedve meg mered e látni, hogy mi az amit valójában markolsz? 

Hogy talán olyan soká, olyan szorosan tartottad a markodat keményen összezárva, hogy észre sem vetted azt, talán már nincs is benne semmi!
Az ujjaid ekkor fájdalmasan, de a szorítás terhétől megkönnyebbülve nyílnának szét… Lüktetve tódulna beléjük ismét a vér, hogy oldja ki belőlük a dermedt zsibbadást.


Kapaszkodni fájdalmas. A szorításon engedni gyötrelmesen nehéz. Az elengedés fáj..
A megkönnyebbülés távoli délibábnak tűnik inkább, mint lehetőségnek.
Ha erőt merítve mégis rá tudnál nézni a nyitott tenyeredre, lehetséges, hogy csak értetlenül bámulnál rá?:

-Ehhez ragaszkodtam én annyira?! Hónapokig, évekig, évtizedekig lehet markolni a semmit.

Talán érezzük belül ekkor is a valóságot, talán féljük is az igazságot:  -Itt nincs is semmi!!Hazugság volt az egész?!Kidobott idő csupán?!


Mélyre kell menni, hogy a felzúduló keserű epe ne borítása el a megélést, a tapasztalatot, amihez pedig minden kapcsolat hozzásegít.
Ennél sokkal mélyebben van valamiféle igazság, ami feloldozni képes.Ott van az az erő, amihez nyúlni kell.
Oda lenyúlni, pedig csak magunkhoz teljesen őszintén lehet.
Kíméletlen őszinteséggel ráeszmélni a saját magunk igazságára.
Tudva és beletörődve abba, hogy a másik igazságát vagy egy nagyobb-, abszolút igazságot nem remélhetünk.
Mert a másik igazsága végül nem számít.
Mert az abszolút igazság nem lehet emberé.
A rajtunk kívülálló igazságok birtokbavétele is olyan szándék bennünk, amit el kell engedni.

Ezzel kell kezdeni.
-Alázattal el kell ezt fogadni.

-Bátorsággal, tiszta látással, sebészi pontosággal kell önmagunkat felnyitni.

-Kíméletlen őszinteséggel kell az igazságunkat feltárni.-Gyermeki nyitottsággal, ítéletmentes kiváncsisággal tudni az igazságot megmérni.

-A legnagyobb elfogadással magunkhoz ölelni.

-Szeretettel magunkba fogadni a már felismert működésünk. Az elengedéshez először ezen az úton kell haladni; bele a sötét mélységekbe.


A mélység a tudatosság.- ÖNISMERET.
A mélység az érzelmek világa.- ÖNELFOGADÁS.
De a mélység után, kell a fényre menni.
Ekkor már ismerjük és magunkban elfogadtuk, lényünknek az addig árnyékban maradt részét.Megértettük hol, miben voltunk mi magunk akadályai saját vágyainknak?Hol, miben, miért ferdítettünk magunk elé egy hamis képet a valóságról?Mi az amit nem akartunk, nem mertünk meglátni önmagunkban és a másikban?
Folyt. köv.

Kékmadár


Közösségünkben őszintén beszélünk a kihívásainkról, és egymásnak saját élményekkel reagálunk. Tapasztalatunk, hogy az életben az ember úgy tud a legjobban haladni, ha fel meri vállalni, ami van. Álnéven eleinte könnyebb. Téged is várunk