Hála a pofonokért

szerkesztőség szerkesztőség on október 13, 2017

Nem kell a fiatalokat félteni, nincs mitől. Csak hamarabb mennek át, ugyanazon, amit mi is bejártunk, tehát hamarabb tapasztalnak, hamarabb tanulnak, hamarabb vállalják magukat … és aki hamarabb vállalja magát, az sokkal hamarabb jut át a mélypont katarzisán, tehát sokkal hamarabb kezd funkciója szerint értékeset magával.

Ez a folyamat lényege, a szabadosság, az öltözködés, a facebook exhibicionizmus, a füves cigi, a hangoskodás, vagy hogy alig olvasnak könyveket, mind csak kísérőjelenség. A szülő nagy eredményei a gyermeknek már magától értetődők, készen kapja, és DOLGA, igen, meghaladni, átugrani azt is, amit nekem nem sikerült. Ez a Rend, ezért fontos a gyermek, nem mint egó projekt, ahogy sokan hiszik, hogy az ÉN gyermekem, és NEKEM legyen … nem … hanem összemberi szempontból fontos, mert generációról generációra így csiszolódunk. Átveszi, ahol elakadtam, csodaszép ez, hogy a gyermek pontosan abban Lép tovább, azzal néz először szembe, ahol én elakadtam. Szó szerint veszi át a stafétát, mert az ő keretei ott kezdődnek, mert tőlem ezeket a kereteket kapta … hiszen a gyermekkor, a neveltetés lényege épp ez, az egyedi keretek, egyedi “sérülések”, amikről hosszú évek után derül majd ki, hogy valójában egyedi kincsek. Kagyló és a seb és az igazgyöngy, amihez persze, hogy bele kell előbb nyúlni a sebbe, amit persze, hogy csak tapasztalva lehet, tehát persze, hogy épp a szülői kereteknek KELL nekiszaladni. Az utód lényege ez, hogy kitör, a szülő még elfogadta, az utód azonban nekimegy és neki még friss lendülete van, és még nem ismeri a félelmet, a rettegést, ami engem évtizedek óta gúzsba köt, mert még nem törte össze magát, tehát ugrik, bele. És persze, hogy sikerül is, neki, holott én magamban lehetetlennek könyveltem el és ő átlépi, mégis, aztán a következő falat is, míg végül persze, hogy ő is fennakad, ami szintén csodás, mert tőle majd az ő gyermeke veszi át, és így haladunk tovább.

A gyermek valóságosan a szülők keveréke.

Nem csak fizikai, de lelki-szellemi téren is, a szülő a neveltetés által adja át az állapotát, ahol tart, a fonalat és a gyermek pontosan onnan indul tovább és pontosan ettől olyan dühítő és érthetetlen ez a szülő számára. “Megóvná”, de valójában csak ő maga fél, “lehetetlen”, amit a gyermek akar … maga fél, aki félt. JÓ ebbe belenézni, sőt, maga retteg, mert neki, a szülőnek nem sikerült, mert ő leesett, megütötte magát, sose próbálta újra, és így A legnagyobb félelme maradt, aminek a gyermek épp nekivág. A gyermek ajándéka, hogy a szülő konkrét emlékei nem terhelik, tehát a fájdalmai sem, tehát félelme sincs, amíg meg nem üti magát … és akkor a bátor, a csökönyös megy tovább, a félénk pedig lassít, de ez is mindegy, a szülőket meghaladni dolgunk, de az sem baj, ha ez nem nyilvánvaló.

Rend Van.

S a másik szélsőségbe is nyilvánvalóan gyakran esünk, azt hisszük meghaladtuk a szülőt, miközben csak tagadjuk, amit ő élt, vagy fordítva, és közben ugyanúgy köt a téma … de ez sem baj … a szembesülés, a szenvedés segít, lépni, tovább … és a szülőket végül mind meghaladjuk. Mert EZ a Világ Rendje, meg KELL haladjuk az előző generációt, és egy ponton elhagyni … sőt … mint a régi mítoszokban, leszámolni vele, igen, “megölni” … lelki értelemben. Belőlük lettem, biológiailag, de a nagyobb mégis én vagyok, mindig az utód a Mester. FONTOS ennek megadni magam, és amikor megtörténik, felszabadulok a szülői árnyék, nyomás, a megfelelési kényszer alól … és csak a szeretet marad. Elfogadás, béke, derű, nyugalom … és persze, hogy az én életem nekik nehezen értelmezhető, hiszen a viszonyítási rendszer tágul a tapasztalataimmal, folyamatosan. Míg az övék már alig, de ez is így van jól … sőt, ez épp nagyon fontos, és segíti az elszakadást, ugyanis NEM a szüleim kell értsenek, tévedés. Amint ennek a másik oldala is:

Tévedés, hogy a gyermekemet érteni kéne.

Nem kell, sőt! Egy idő után nem érthetem, akkor jó, ha nem értem … apám kertész volt, én favágó vagyok, a fiam asztalosnak tanul, az ő fia hajóépítő, a dédunokám felfedező, tengerre száll, az ükunokám haditengerész, kalóz, vagy kereskedő, az ő fia pedig bankárként vagy hódítóként, de újra parton, esetleg faültetvényes. Ezt játsszuk … kora ifjúkorban kitanuljuk, tapasztalati szinten megéljük a nemzetségünk kereteit és tehetségeit … jelen van bennünk, él – de TOVÁBB is kell lépjünk … ami által gazdagítjuk, kibontjuk, új szintre emeljük a hagyományt – amihez persze, hogy tabukat kell dönteni. Hiszen a szülőket köti a maguk állapota, az abból fakadó világnézet, és ez a gyermeknek fogalmilag szűk, épp mert dolga hozzátenni … az én ükapáim közösséget vezettek, bankot alapítottak, dédapáim birtokosok voltak, nagyapáim jogász és orvos, és persze, hogy jogásznak tanultam, de előbb gazdálkodó, majd közösségalapító, végül orvos lettem, én is, mint az édesapám, de egészen más módon, más léptékben, mást orvoslok.

Ez van … és ez mindannyiunkra igaz. Tapasztalás a kulcs … minek a könyvek, amikor ő már megélheti, amikről mi még vágyakozva olvastunk … és persze, hogy blogol közben róla, és tömegével tölti a képeket a facebookra, nyilván, mert csakis így tud azzal kapcsolódni, akinek hasonló tapasztalata, tehát hasonló horizontja van, akivel tehát kölcsönösen tudják segíteni, tükrözni egymást, katalizálni a feldolgozást. Füves cigi? Függés, nihil, persze, de hamarabb átesnek rajta, alul ki belőle. Én 29 évesen voltam depresszív, kezdtem a világon merengeni, ők már tizenévesen, és így SOKKAL több idejük marad továbblépni, szűklátókörűség aggódni, megóvni próbálni, túlkorlátozni őket … ugyan … és miért ne öltözködjék színesen vagy feketébe, teljesen mindegy, és mivan, ha picit erotikus a legutóbbi képe? Persze, hogy túlzásokba esik, csak az nem, aki tétlenül ül, és csakis így, csakis a túlzások nyomán érkeznek a leckék. Na, meg a pofonok … szülőtől vagy a világtól, de mindenképpen … zsigeri, őszinte, hatalmas pofonok, mélyről, legmélyről, spontán ERŐVEL felszabaduló pofonok. A pofont adó minden keserűsége benne … ezek a legcsodásabbak … nekem csak pofon, de neki öngyilkosság, ha nem ütök vissza, mert magának adja, tulajdonképpen, a világ MINDIG csak magát pofozza, rajtam – de ez is tökéletesen rendben … mert, ahogy engem teljes erőből megüt, és amikor én a másik orcámat is odatartom, akkor benne törik valami meg, és ő rogy le sírva, és róla szakad az évtizedes szikla. Hoppá. HÁLA a pofonokért, csakis pofonok által találhatunk egymásra.

Joós István, 2013. április 23.

 

Kapcsolódó élmények:

Hozzászólások