Játék, élet, tánc van. A tánc lényege, hogy nem tudom, nem kell tudjam, nem tudhatom a zenét; nem tudom előre, nem kazettáról játsszák, sosem ismétlődik.

Hanem születik, itt és most, folyamatosan. Nem tudom, hanem érzem a következő ütemet, mindig csak sejtem az előzőből, igen, racionálisan, de az önmagában kevés. Lépni azért lépek, mert érzem, a most ütemét érzem, az irányt és a mozdulat indul, még mielőtt meghallanám,

mert merek bízni abban, aki Vezet.

Apró, könnyed, játékos jelzések, mindig csak itt, mindig csak most, mindig csak egy lépés tánc és ez totális kockázat, nincs bizonyosság, a semmibe lépek, folyamatosan. Hiszen a saját mozdulataimat sem tudom előre, minták bár vannak, de modellezni lehetetlen, és az ütemet is csak akkor hallom mire már zárom a mozdulatot. Bízni kell magamban és a Vezetőben, aki valós személy, aki kívül van, akit én választok, aki nélkül nincs tánc.

Bízni, hogy azt érzi, az irányt, a zenét, az időszerűt, az igazat, hogy meri is vállalni, tehát megadja magát, tehát követésben van ő is. Sőt, összhangban.

Fontos megérteni, hogy a vezető nem engem, hanem a zenét követi.

A Férfi, a Mester, a Vezető nem engem követ, hanem a zenét. Figyel rám, de a zenét követi, mert neki az a dolga, mert éppen ezért tud, mert csak így tud vezetni, hiszen ha engem követne nem haladnánk sehova, nem lenne közös irányunk, sőt, állóháborúba fulladnánk hamar. Hiszen épp ezért választom, a vezetőt, mert világos irányt ad, vezet, munkában és párkapcsolatban is ugyanez. Bízni kell a vezetőben, mint önmagamban – mert bízni csak akkor, csak annyira tudok, ha magamban bízom, hogy tehát én tudok követni. Őt és a zenét, tehát a zenét, de rajta átszűrve elfogadás és nem mert nincs fülem. Van! De nem tud nagyobb emberi közösséghez kapcsolódni, örökké magányos marad, mert magát elszigeteli, aki a csak a maga füle alapján halad. Kereszt, nagy kereszt, vedd észre, hogy kereszt.

Ne akard, hogy kövessenek.

Fogadd el, ha így történik, de sose legyen céllá,  ne befolyásolja a hallásod, a zenére kell figyelj; arra, hogy Te hogyan követsz, a Zenére, ami igen, a Téged követőkben is szól, ők is érzik, mutatják, de sok lúd nem győzhet disznót. Nem szabad a követőknek akarni megfelelni, nem. A zene kell maradjon az irány, saját hisztit is lehántva – különben eltévedsz, mert a zene megújul, folyamatosan, a tegnapi dal ma már elavult, figyelj, kövesd, ha hallod, vagy kövesd, akiben bízol, hogy hallja. A tánc lényege ez, követésben lenni, jó vezetőt követni boldogság. Örülj, ha van kit, aki neked hiteles, nagy érték, ha van, figyelj hát rá, kövesd, de ne csak nagyjából, hanem mindenben, szó szerint. Abban is, amit nem értesz – abban leginkább a nő férfit vagy tanítót követhet, de az utóbbi csak tánciskola, gyakorlás, ami bár fontos, de csak felkészülés a férfi érkezésére. Másrészt Férfi csakis Vezetőt követhet, nőt nem a Férfi esetében a Vezető mindig Tanító is egyben, a Tanító Vezető. Férfi számára tehát a tánc idővel ügy, tehát közös harc, tehát munka is egyben, Nő nem lehet Tanító, viszont a fonóban a tapasztalatokat egymással megosztani elképesztően fontos és értékes. Amint tánciskolában fiúkkal  gyakorolni is és továbblépni is, mert a tánciskola csapda is egy ponton tovább kell lépni. Ki az ismétlődő, az unalomig ismert, a megtanult klisékből, kockáztatni, nem erőltetve, csak bátran, a döntés érett gyümölcsként hullik, amikor érzed, ebben is.

Vezetőt kell választani.

Figyelni és bízni tehát követni, benne bízni, felé dőlni, ami, igen, totális kockázat, de másrészt csak rajtam múlik, hogy magamban bízom-e, hogy Bízom-e abban, hogy tudok követni, hogy tudok jelezni, korrigálni, egyensúlyozni, amikor kell. És akár jól esni is, ha zuhanok, hiszen nem, senki nincs kész, egy vezető, egy férfi, egy tanító sem “tökéletes” alázat és önbizalom, el tudom-e fogadni, hogy bár Ő vezet, de mégis, kell a segítségem is, támaszkodik rám. A kettő egy, az alázat önbizalom, az önbizalom alázat, ami erő, ami az alap, és nyilvánvalóan nem önbizalom ez sem, hanem ősbizalom. Nem JoósIstvánban bízom, hanem a rendben, hogy az jó és van, és értem van, hogy tehát, ha JoósIstván megadja magát, ha a türelmetlen-rettegő-akarnok-kisfiú félreáll, és mer az érzéseire hallgatni, és követ, akkor a hatalmas én vagyok megnyilvánul, aki a vezető és akkor érvényesül a vezetés, ami értem van. Csak így érvényesülhet, csak másokon keresztül, csak magam megadva.

A világ Isten Arca, s benne az Ember a Szem.

Szó szerint teremtettünk a saját képére – mi vagyunk a képe, a teremtés. Az ember pedig a szem a képben, az ember a teremtés lelkének a tükre, a Lélek megnyilvánulásának felülete. Ez az Én Vagyok, a mindenség a teremtésben, tehát a világon keresztül – a Lélek az emberben nyilvánul meg, követni kell, Isten nem szavakban, nem a rációban, hanem az érzésekben kommunikál. Tehát elég az itt és most kihívásainak a megoldása itt és most, az időszerű az érzések alapján. Elég. A lépések a tánc, amihez elég vagyok, elég vagy, elegek vagyunk. Már ma. Semmit nem kell tanulni hozzá, a zene szól, csak a tánc, tehát a Megadás, a Követés a kérdés, amihez el kell fogadjam a kis eltéréseket kilengéseket – meg kell engedni az emberséget másoknak, tehát magamnak. Muszáj, mert szükségszerűek, minden rendszerben, minden kapcsolatban, minden munkában. Csak így lehet kapcsolódás, csak így lehet tánc, ami bizalom és felelősségvállalás, ami tökéletlen, fogalmilag tökéletlen, mert nem lehet más, mivel emberi, emberek vagyunk. A vezető, a férfi, a társ, minden ember. Így tanulunk, tapasztalva, ki-ki billenve, egyensúlyozva, magunkat egymásnak megadva, beleállva.

Joós István, 2013. január 11.

 

Kapcsolódó élmények:

Hozzászólások