Éveken át “vártam” és “beletettem”, egyszerre voltam óvatos, rá figyelő és nagyon őszinte. Hihetetlenül sokat fejlődtem az elmúlt években – mellette, de őt, a Férfit mégis nélkülözve. Néha úgy láttam, végre elindul valami, de végül mindig megtorpantunk.

Annyira de annyira bizakodtam tudtam, hogy nekünk dolgunk van egymással. Az egyetlen, amit nehezen tudtam áthidalni, hogy nem volt egy közös nyelvünk, amin mindketten egyformán maradéktalanul ki tudtuk volna fejezni magunkat. Döcögött a kommunikáció hol németül hol franciául. Imádtam a világképét, a nagy szívét, azt ahogy a dolgok mögé lát, az igazságérzetét, a humorát, vagy a temperamentumát ahogy táncoltunk. Azt is ahogy aggódott értem, ahogy féltett. Mindenki aggódott, hogy lekötöm magam egy olyan férfi mellett, aki láthatólag nem tud dönteni mellettem. Nem zavart. Elég volt amit kaptam, lelkesített. Fejlődtem mellette, miatta, általa. Lehajoltam a porba, magamat haladtam meg, átléptem saját árnyékomat, a lábát kentem olajjal… mindent beletettem. És mégsem lett belőle igazi kapcsolat.

Aztán ősszel hagytam magam elcsábítani. Nem érdekelt a férfi, de az ahogy kitartóan udvarolt, mégis levett a lábamról. Tudtam, hogy ez amolyan “nincs ló, jó a szamár is” kapcsolat. Egyszerűen jól esett, hogy valaki végre nyíltan udvarol, keresi a kapcsolatot velem, sőt el van ájulva tőlem. Tudtam, hogy ha a régi Férfi csak a kisujját mozdítja, ennek a “gyógy-kapcsolatnak” rögtön vége. Kellett a lelkemnek, az önbecsülésemnek, hogy valaki szóval is kifejezze, mennyire szüksége van rám. Hónapról hónapra éreztem, ez egy zsákutca, nem fog sokáig tartani, de el kell mennem a falig, ahonnan majd nincs tovább. Közben arra  döbbentem rá, hogy ez a viszony kimozdított egy holtpontról, és akár el is tudom engedni a nagy Őt, anélkül, hogy valaki másba kapaszkodnék. Egyszer csak azt vettem észre, hogy kinyílt a szemem a világra, és már nem csak arra az egyetlen Férfire fókuszálok. Egy régen beszögelt ajtót nyílt ki, amit valójában én zártam magamra.

És lássatok csodát, ebben a kiüresedett állapotban berobbant az életembe egy meteorit! Amikor el tudtam engedni a Régit, amikor a zsákutca végében is falba ütköztem, amikor végre egyedül voltam, megláttam a csodát. Egy tekintetet, amelyik belém fúródott, egy bátor harcost amelyik a szemem előtt születik a saját romjaiból, akinek érték a segítségem sőt pont arra van szüksége amit adni szeretek, akit támasztani tudok belülről, aki kívülről óv és véd engem. Aki pontosan olyan mint az a Férfi volt, akire éveken át vágytam –  de ráadásul közös az anyanyelvünk!! Akivel felváltva fejezzük be egymás mondatait, mert ugyanazokat a röhejes kifejezéseket hoztuk magunkkal otthonról… Kívül, a világban és a táncban ő vezet – befelé a lelkünk őszinte ösvényein és a gyógynövények felé meg én hívogatom. Az eddig nélküle eltöltött évek is értelmet nyernek azáltal, hogy minden utam, zsákutcám, kanyarom, csalódásom, de minden sikerem, leckém, fejlődésem is mind hozzá vezetett. Nem volt semmi hiábavaló. Nem bánok semmit. Ha nincsenek az előző férfiak, nem láttam volna meg Őt, nem is vetem volna tán észre. Egymásra épül minden az életünkben. Nem kell félni belemenni, csalódni, feladni, elengedni, vagy akár “belehalni” valamibe. A romokon tud valami új épülni!

És zárszóként tartozom egy hasonlattal. Ha egy csomó nullát egymás mellé írunk, nem növekszik az értéke. De ha egy egyest elé teszel, máris lesz értelme, értéke annak a sok nullának. Az én nulláim elé Joós István őszinte és hiteles önvallomásai tették az egyest. Hálás vagyok Istvánnak mindazért, amit a Férfiakról tanulhattam tőle. Amikor pár évvel ezelőtt egyenest a válóperemről jövet betoppantam egy kurzusára, még azt gondoltam, nekem nem fog tudni sok újat mondani, én elég jól megértem a Férfiakat. És mégis… a hiányzó mozaikok a helyükre kerültek, a mozgató rugókat láttam meg a színfalak mögött, holott azelőtt csak a színfalakig láttam. Végre értem őket – és így mindannyiunknak sokkal könnyebb!!

És mindenen túl, végső soron: hála a jó Istennek, hogy mindenen át vezet.

Mónika [olvasói levél]