Az energia szivárgása – hová tűnik a lelkesedés?
Csúnyán lebetegedtem a héten.
És ezt nem (csak) fizikai síkjában értem. Lelkileg éreztem csúnyának. Rendkívül frusztrálónak.
Egy igazi arconcsapásnak.
Olyan élmény volt, mintha a világ valami falat rakott volna elém, hogy “eddig és ne tovább.”
Mert én most nagyon akartam és nagyon elképzeltem, hogy lesz valami nagy.
Cserébe jutalmam, hogy fújhatom az orromat és fájhat a fejem.
Furcsa, hogy a múltkori Beletörődés élményem után megint kifordultam.
Gondolkodtam is, hogy ennek vajon mi lehet az oka.
A vergődésnek végére véltem jutni és beállt a lebegés állapota.
Aztán egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy süllyedek.
Folyik szét az energiám. Videojáték, pornó, utazgatás, ezek a fekete lyukak szippantják be.
Feltettem a nagy kérdést: Miért szóródok?
Utcai életkép Londonból
Múlt hétre nagy eseményt terveztünk húgommal.
Egy egynapos kirándulásra készültünk Londonba.
Péntek hajnali indulás, éjszakázás a hotelben, másnap reggeli visszarepülés.
Nem sok mindent lehet ennyire rövid időtartam alatt csinálni, de mi azért bevállaltuk.
Ahogy közeledtek a napok az ominózus utazáshoz, azt vettem észre, hogy halogatok.
Kelletlen módon csinálom a dolgokat és terelem el a figyelmem más helyekre.
Egyre nőtt a frusztrációm és erre csak rátett még a rohanás, amit Londonban produkáltunk.
Nem voltam kedves a testemmel. Hajnal kettőkor keltem az indulás napján, mert négyre már a bécsi reptérre kellett érnünk.
Természetesen nem aludtam egy percet sem, mert éppen az szállt meg, hogy éjt nappallá téve Total War kampányokat néztem YouTube-on.
Mondanom sem kell, meglehetősen kimerülten szálltam le a repülőről.
Húgomnak más volt az elképzelése: mindegy, hogy fáradtak vagyunk, nem pihenhetünk, minden időt ki kell használni.
Morcosan csoszogtam el vele a Buckingham palotáig. Közben végig szürke volt az ég.
Nem először jártam a ködös Albionban, de ismét rácsodálkoztam, hogy itt továbbra sincsenek színek.
Ez se dobta fel a hangulatom.
A többi részlettel nem untatlak Titeket.
Végül is kicsit csalódottan tértem haza
Úgynevezett kétségbeesés
Felvettem ismét a fonalat a cikkek és a könyv írásával, de megrekedt a kreativitásom.
Azt éreztem: nem vagyok jó.
Semmi se jó.
És nem is lesz.
A bennem növekvő feszültség akkor tetőzött, mikor beállt a fizikai betegség állapota.
Miért mindig rosszkor jön egy megfázás?
Persze, ez hülye kérdés. Soha nem jöhet jókor.
Tolt vissza a gödörbe.
Nem tudtam már kivenni a részem a házimunkából. Ezt édesanyám neheztelte.
Tulajdonképpen semmiből nem vettem ki a részem megfelelően.
És ekkor beütött a felismerés:
ÉN TÉNYLEG SOHA NEM LESZEK ELÉG JÓ
Érdekes módon, ettől megnyugodtam.
Mert hirtelen minden kényszeres megfelelés terhe leesett a vállamról.
Mert az egyetlen felelősségem, hogy megtegyem, amit tudok.
És csak elkezdtem cselekedni.
Palota helyett vályogházat építeni.
Eszembe jutott ez az ábra. Úgy éreztem, mintha az ominózus “valamire/valamiben JÓ vagyok” érzés halt volna ki belőlem. Ha felkeltette az érdeklődésed, ismerd meg a korszakos ábra részeit és jelentőségét a saját életedben!
Pihengetés, összerámolás a házban, kicsi írás, megnyílás a problémákról.
Újra hasznosnak éreztem magam.
A felhajtóerő megint elkezdett dolgozni rajtam.
Hibának érzem, hogy hajlandó voltam megrekedni magányomban, ahelyett hogy segítségül hívtam volna a körülöttem levőket.
A legnagyobb szívfájdalmam, a kreatív blokk, leküzdésére azt találtam, hogy bevonom a Társam.
Az eddiginél is nagyobb mértékben és léptékben. Többé nem akarok magamba zárva kitalálni dolgokat. Ha jön és elkap az inspiráció, azt meg kell osztanom nyers formában, hogy realizálódhasson szavakban.
Ehhez pedig fel kell Őt használnom.
Hogy az energiám felé szóródjon.
És Ő visszaadja nekem.
Mert én tényleg soha nem leszek elég jó… Magamban.
