Mélyülök a hitemben.

Választom szét a helyeset a helytelentől. Libikókázok az önzés és az elengedés pólusai között.

Sosem volt még ennyire megpróbáltató az élet
ÉS
sosem voltam még ennyire elégedett.

Igyekszem teljes lényemmel átadni magamat annak, amiről tudom, hogy tennem kell.

A bőség változatos formákban csalogat. Én ellenállok neki, mert tudom, hogy minden édes álomképe csak egy délibáb.

Az önmagában nem fog boldogságot és kiteljesedést hozni.

Ezt már tapasztaltam többször. Még egyszer nem merek már utána futni.

Féltem a lelkem?

Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg ezt az érzést pontosan.

Az előbbi kérdésnél igazabbnak érzem azt az állítást, hogy “valami nagyobb magához hív.”

A távoli Napkorong sugarai reménnyel töltenek el

Emiatt nem is félek. Áldozok.

Már feláldoztam a bőséget és korábbi életem.

Tettem ezt valami olyanért, amiről nincs bizonyosságom.

Minden napot próbálok kellő alázattal kezelni és nem siettetni az eredményeket.

Az újonnan talált működési módom a Beletörődés lett

Ezzel el is érkeztünk a mai mondandómhoz.

Ugyanis ez az újfajta hit elkezdett kisebb összezörrenéseket kelteni a párkapcsolatomban.

Na túl nagy aggodalomra semmi ok!

Mostani párom minden korábbi nő emlékét elhomályosítja. Sosem éreztem még ilyen szintű szeretetet és megbecsülést Nő iránt.

Ő valami olyat nyújt nekem, amit máshonnan még nem kaptam.

Különösen igaz ez úgy, ha figyelembe vesszük a mi kapcsolatunk szokatlan tulajdonságait:

Kezdve ott, hogy több ezer kilométer választ el minket…

…azon keresztül, hogy személyes találkozásaink ritkák…

…és végezetül, hogy nincs közös kulturális alapunk.

Sokminden szól ellenünk.

És mégsem cserélném le másra.

Hadd meséljek nektek megismerkedésünkről és a köztünk levő dinamikáról!

Hosszú éveken keresztül az istennők imádatának éltem.

Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt ez megváltozott. Ahogy vége szakadt az előző kapcsolatomnak, végeztem a szex-szel is.

Nem keresem már és nem is fontos. Kiéltem, amit akartam ezen a téren.

Megvolt az, akivel vadul vitázva elvesztünk a szenvedély tengerében.

Megvolt az, aki mámorfaló énemnek utat engedve gázolt velem a hedonizmus mocsarában.

Megvolt az, aki a piszkos fantáziáimat valósággá formálta.

És megvolt az őrjítő vágyra uszító szépségideálom is.

Ezután nem volt különösebb csoda, hogy úgy voltam, inkább abbahagyom a nőzést.

Jobb lenne, ha kitalálnám, mit is akarok kezdeni magammal.

Na ekkor lépett be az életembe Ő.

Interneten ismerkedtünk meg. Én idegen nyelvet tanultam, ő pedig ajánlotta a segítségét hozzá.

Tulajdonképpen a véletlen szülte a kezdeti kapcsolódásunk.

Nekem ekkor már nem jelentett problémát mások előtt megnyílni. Elkezdtem beszélni neki arról, ami emésztett és ő csak hallgatta.

Tandemrepülésben

Ezért aztán nem is hagytam abba, hogy őszintén feltárjam előtte minden múltbéli fájdalmam, jövőbéli aggályom és jelenbéli küzdelmem.

Én pedig nyíltam meg egyre jobban.

Elkezdtem írni egy önismereti blogot az eddigi életem értelmezéséről és a “hogyan lesz továbbiakban”-ról.

Fedeztem fel magamat. Vagyis hát együtt fedeztünk fel engem.

Rajta látszott már egy ideje, hogy ami történik, az bizony lenyűgözi. Ahogy pedig éreztem a feltétlen és teljes odaadását, egyre nehezebben tudtam ellenállni.

Bejött nekem, hogy írok a vakvilágba és onnan legalább egyvalaki figyel is rám.

Ezen felbuzdulva eldöntöttem, hogy felvállalom tinédzserkori középkormániás álmodozásaim és elmesélek egy történetet.

Egy történetet abban a fiktív világban, amit tíz évvel ezelőtt álmodtam meg.

Aminek a megálmodásába már középiskolás koromban is irgalmatlan energiákat fektettem.

Amikor éjszakákáim zömét az töltötte ki, hogy képzeletbeli királyságok térképének, történelmének és politikai ármányainak kitalálásával foglalkoztam.

Talán a Trónok Harcából inspirálódtam.

Talán ez volt az én kis menedékem a világ bajaitól.

Talán a sors akarta így.

Én dolgoztam rajta.

Hogy miért nem fejeztem be ezt a projektet akkor?

Egyszerűen nem tudtam abbahagyni rajta a munkát. Elkezdtem félni, hogy csak még több kialvatlan éjszakát fog okozni.

Nekem pedig akkor egyetemre kellett mennem, hogy komoly mérnök váljék belőlem.

Úgy voltam, a délibábok kergetését hagyjuk csak meg a depressziós művészlelkeknek.

Így hát minden anyagot feltöltöttem a felhőbe, a számítógépemről pedig töröltem…

Tavaly, midőn életem mélyárok ásásában voltam, egyszercsak szembejöttek velem a régi projektfájlok.

Természetesen Neki mondtam el először. Teljesen levette a lábáról az ötlet, és mivel mindketten fellelkesültünk, kimondtam:

Nem halhatok meg úgy, hogy ezt nem csinálom meg.

És hogy ez miért releváns kettőnk kapcsolata szempontjából?

Mert attól kezdve az életem minden részét annak rendeltem alá, hogy ez megvalósulhasson.

A tánchoz két ember kell

Ennek pedig része volt az, hogy rájöttem, nem fogom tudni egyedül végigvinni.

Bevontam.

Egyre jobban és jobban.

Más kontinensen élünk.

Alig párszor találkoztunk személyesen.

És mégis Ő az, aki meg tudja adni az egyetlen dolgot, amire vágyok. Ami kétségkívül a legnagyobb ajándék, amit egy Nő a Férfinak adhat:


A KÖVETÉS


Persze nehéz dolog a hit.

Érzem rajta, hogy szeretné, ha már végre együtt lennénk fizikailag.

Közben én mindent feltettem erre és a megspórolt garasaim is fogynak.

Nem találkozhatunk most.

Bármennyire is kellemetlen vagy fájó, én nem követhetem Őt.

De bizonyossággal mondhatom, hogy ameddig Ő támogat és követ engem, én mindig Őt fogom választani.

Hiszem, hogy a sors megkegyelmez nekünk.

És a végén együtt lehetünk.