A tehetetlenség csodája a Beletörődés

Kezdünk belesimulni a télbe.

Az esős ősz fokozatosan befedett mindent, ami a nyárra emlékeztetett és melankoliájával jelezte: a dolgok megváltoztak.

Mifelénk, a Kisalföldön, egyébként az a földrajzi jellegzetesség, hogy fújnak a szelek.

Szinte mindig.

Na de nem úgy, mint a Duna partján vagy egy börzsönyi dombtetőn. Azok itt szellők.

Amikor mi azt mondjuk “Hú de fúj a szél!”, akkor egészen esélyes, hogy az asztalt és a sörpadot is elviszi a kert egyik végéből a másikba.

Hiába is próbál az ember szembebiciklizni egy ilyen fuvallattal. Mivel úgyis sétatempóig lassít, egyszerűbb, ha inkább leszállsz és tolod.

Egyik este, ahogy az utcán andalogva próbáltam a kapucnimba bújni a hűvös szelektől, valami furcsa dolog történt velem.

Rájöttem, hogy JÓL VAGYOK.

Hiába is próbáltam eddig szembebiciklizni az élet fuvallatával, le kell szállnom és laza tempóban tolni.

Valójában a kétségbeesés juttatott erre a következtetésre. A kétségbeesés azzal kapcsolatban, hogy képtelen vagyok már hosszú távra elköteleződni egy terv mellett.

Nem látok tovább annál, mint amit most meg tudok tenni. Elvesztettem az illúziómat afelől, hogy képes vagyok irányítani a mindenséget.

És ez rendben van így.

Hogyan is jutottam ide?

Tavaly, nem sokkal az őszi melankólia beköszöntése előtt, végetért a párkapcsolatom.

Ez volt az utolsó lökés az élettől, ami lerántotta az elégedetlenséget fedő utolsó leplet is.

Valójában már évek óta nem voltam boldog.

Büszke voltam az újbudai albérletre, a sikeres IT karrierre és a rendszeres utazásokra, amit sikerült életformának kiépíteni. Látszólag rendben volt.

Viszont mégsem volt nyugalmam…

Kísérletezgettem felszínes önismerettel, faltam a könyveket, persze ezek mind arra irányultak, hogy én hogy lehetek jobb. Mármint abban jobb, hogy végletekig kitolva a produktivitásom határait és személyem tökéletlenségeit lecsiszolva megszerezhessem a többet, jobbat, szebbet.

A szélsőségesség nem csak ebben jellemzett.
Ahogy egyik irányba közelítettem felé, minden irányba afelé közelítettem.

Megjelentek a – közmegállapodás szerint károsnak nevezett – függések.

Volt saját ágyam is, de jobb volt nem otthon kelni. Hogy hol és milyen állapotban ébredtem reggel?

Néha egyik haveromnál, néha egy másiknál.

Néha egyik lánynál, néha egy másiknál.

Néha tiszta voltam, néha másnapos.

Néha reggelivel kezdtem a napot, néha füves cigivel.

Ti is voltatok már ilyenfajta önelnyomásban?

A bőség hajszolása ezt tette velem. Pontosabban én tettem magammal, de akkor még nem álltam készen rá, hogy ezt beismerjem.

Egy idő után belefáradtam ezekbe az élvezetekbe. Falba ütköztem.

Eljártam terápiára, ott valamennyire rendbe szedtem magam és boldogan visszaugrottam ugyanabba a tóba. Azért az intenzitás nem volt ugyanaz, de alacsony lángon még mindig égetett.

Ekkor talált meg AZ a kapcsolat. Ő olyan volt, mint én. Nagyon jól “ismerte” magát.

És mindketten nagyon büszkék is voltunk rá, hogy hát micsoda érzelmi intelligenciánk van.

Megtanított szeretni és hogy milyen szeretni. Én pedig azt gondoltam, ez elég is.

Közben a háttérben mélyült a karrierválságom; neki mélyült az, hogy biztos készen áll-e hosszútávra elköteleződni. Néhány pánikrohammal megspékelve aztán bedobta a törülközőt.

És én mennyire hálás vagyok neki ezért!

Hát ez meg miféle zagyvaságokról beszél?

Biztos elment az eszem. Szakítás után ugyanis Robbantómesterré váltam.

Terápiával kezdődött, önismereti bloggal folytatódott, hazaköltözéssel és felmondással zárult.

Otthagytam a régi életem. Otthagytam az újbudai albérletet. Otthagytam az IT karriert.

Szeptember óta lebegtem a limboban, munka nélkül, tanácstalanul.

Egyértelműen volt lelkesítő irány, ami fele mentem. Az írás. Regénybe, blogba, cikkbe, ameddig történetekkel foglalkoztam, addig töltődtem testileg-lelkileg.

A gondolataim között azonban még mindig ott cikázott a régi beidegződés, hogy “Haver, neked pénzt KELL csinálnod! Mit gondolsz? Hogy lehet csak így lenni és azzal foglalkozni, amit szeretsz?”

Bepánikoltam.

Elkezdtem gyártani az üzleti terveket. Kidolgozni, hogyan harácsolhatok magamnak valamit.

Közben az energiám elveszett. Választhattam, hogy aznap írok vagy erőltetem a pénzcsinálást.

Néha ez volt, néha az volt. Sehogy se volt jó.

Az egészségemre is ráment. Stresszevő vagyok. Mikor észrevettem, hogy kúsznak fel a kilók, amiktől oly nehéz volt megszabadulni, akkor éreztem, hogy valami nincs rendben.

Sebaj, – gondoltam, – majd pihenek, ha vége ennek az egésznek. Ha elérem a délibábot a sivatagban. Ha feltolom a kősziklát a hegy tetejére, mint Sziszüphosz. Ott majd fújok egyet.

Hát de a szikla csak visszagurult. Erőfeszítéseim minden értelemben hiábavalónak bizonyultak.

Utolsó hősies próbálkozásként kieszeltem egy minden eddiginél nagyszabásúbb és részletesebb tervet. Ez egy havidíjas marketingszolgáltatás lett volna turizmusban ügyködő vállalkozásoknak. Mikor már ott tartottam, hogy csak az emaileket kéne elküldeni az összegyűjtött címekre, megdermedtem.

Napoking nem is foglalkoztam vele. Egyszerűen tiltakozott a testem az ellen, hogy végrehajtsam az amúgy már kidolgozott lépéseket.

Gondolkodóba estem: Vajh ez helyes-e?

Most szabadítottam fel a heti negyven órámat, hogy legyen időm azt űzni, ami igazán lelkesít. Bevállaljak megint valamit, ami el fogja vinni azt az időt és energiát, hogy a végén ismét ne tudjak vele teljes odaadással foglalkozni?

Talán fontos megemlíteni, hogy egy szupermarket játékosztályán kapott el ez a gondolatfonál. Ahogy bámultam a LEGO készletek dobozait, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy “Ezek csak műanyagdarabok, amiket egymásba lehet illeszteni.”

Van belőle Harry Potteres, meg sztárvórszos, meg mindenféle más is. Az eredeti koncepció viszont tényleg csak ennyi volt.

Ki volt az a hülye, aki beleállt abba, hogy ő LEGO-t fog gyártani?! Nem gondolt rá, hogy esetleg felelőtlenség ezt tenni valami biztosabb – mondjuk játékbabák gyártása – helyett?

Bárhogy csűrtem-csavartam a kérdéseket, egyértelműen neki volt igaza. A világon (nagyjából) mindenhol árulnak LEGO-t. Nem számít, hogy én őrültnek gondolom az elhatározása miatt a feltalálóját. Ő végül boldog őrült lett.

Levontam magamnak a tanulságot, hogy márpedig amit érdemesnek tartunk megkockáztatni, azt meg is kell.

Hát elhatároztam, hogy nem fogok a lelkesítő kihívás kárára ismét pénzt hajkurászni.

Feladtam a gyávaságomat.

A kérdés már csak ez volt: Hova tovább innen?

Bizonytalanság fogott el.

Meddig mehet ez így? Kinek lesz ez hasznára?

Körülvett a sűrű köd, ahol már nem látszott pár méternél tovább az út.

Átpörgettem a fejemben a szcenáriókat: Éhen fogok halni? Esélytelen. Értelmetlen, amit csinálok? Ennek pont az ellenkezőjét gondolom. Mi lesz, ha elfogynak a tartalékok?

Na erre már nem volt válaszom.

Úgy gondoltam, hogy akkor a válasz nem is tőlem fog jönni. Mit gondolnak erről mások? Felvettem a kapcsolatot barátnőm édesapjával, öccseivel, kikértem a véleményüket. Nagyon befogadó és kedves emberek ők. Olyanok, akik igazán értik, hogy hinni valamiben fontos.

Felnyitották a szememet, hogy tulajdonképpen megoldható problémák ezek. Ahol akarat van, ott út is van? Szokták ezt mondani és valóban.

Addig maradunk a kötélen táncolva egyensúlyban, ameddig kapkodás által kibillentjük magunkat. A célokra összpontosítás nekem most destabilizálás.

Ha minden kötél szakad, részmunkaidős foglalkozást is vállalhatok. Emellett még mindig marad időm űzni azt, ami lelkesít. Ráérek meglépni ezt, ha az út arra visz.

Ez megnyugtatott. Sétáltam a szeles őszi időben és arra gondoltam:

Basszus, ÉN JÓL VAGYOK.

Ez elérhető. Megcsinálható. Űzhető.

És merek benne hinni…