A maga Golgotáján mindenki felmegy, akár kapálózik ellene, akár nem. Mennyivel szebb, ha Isten kezét fogva, akaratában megnyugodva, szeretteink által kísérve, példát mutatva jutunk fel oda. (Böjte Csaba)

Nagypéntek van. Jézus kereszthalálának napja. Ma a passiót olvassák fel a templomban.

Hat rám. Időszerű. Megélem a gyászt, a szenvedést. Engedem feltörni mindazt, ami fáj, ami nyom, amit cipelek régóta már. Kérdések sokasága zsong a fejemben:

Hol van Jézus az én életemben?
Élem-e a hitem?
Hagyatkozom-e rá?

És egy másik síkon:
Mi az én keresztem? És Te, milyen keresztet cipelsz?
Sajátom-e a teher, mi vállamat nyomja? Neked a sajátod-e?
Valós teher-e, amit annak érzek? Vagy beragadt minta csupán?

Ő értünk vállalta a keresztet. Mindannyiunkért. Így értelme volt.
Én miért cipelem? Te miért cipeled?
Kinek segítek vele? Te kinek segítesz vele?
Van-e értelme tovább hordani, vagy lerakható már?
Milyen példát mutatok az utánam jövőknek?

Húsvétra készülünk. A feltámadást, az újjászületést ünnepeljük.
Ahol a figyelmem, ott vagyok én.
Mi az, minek lezárása már időszerű?
Mit tehetsz ma,  hogy az újjászületés megtörténhessen az életedben?
Kit / mit kell elengedned, hogy beáradhasson a fény?

Nekem a lányom. Húsvét hétfőn elköltözik. És ez most nehéz. Ma még gyászolom. A gyermekkort. Az együtt töltött perceket. Az elmúlt időt. Hisz úgy és olyan soha nem lesz már. És ez fáj. Szívszaggatóan. Hétfőn mégis összepakolom és útjára engedem. Érte. Értünk. Értem.
Hogy újjászülethessünk. Ő is. Mi is. Én is.

 

Áldott húsvéti ünnepeket kívánok!

Szeretettel,

Te milyen terhet cipelsz? Leraknád végre?
Ha ehhez jól esne a támogatás, ajánlom a válságtanácsadóval kísért válságnavigációs folyamatot.