Akkor tudtam először, hogy segítségre van szükségem, amikor útban egy orvosi vizsgálatra azon tűnődtem, milyen előnyös lenne, ha kiszűrnének nálam valami betegséget.

A diagnózis megoldhatná a válsághelyzetet az életemben: így már nyugodtan belevághatnék bármibe, még sikerrel sem kell járnom, hiszen azt, amit szeretnék, úgysem érhetem el (tudniillik a betegség előbb vagy utóbb közbeavatkozna), de legalább életem végén azt csinálnám, ami boldoggá tesz. Az emberek megbocsátanának nekem, mert hát lehet haragudni egy haldoklóra?

De tessék, makkegészséges voltam! Akkor meg mi ez az őrület? El is mentem pszichológushoz, egyenesen kettőhöz jártam. Ha valaki megkérdezte, hogy vagyok, önsajnálóan csak annyit mondtam, olyan rosszul, hogy nekem már egy pszichológus nem is elég, úgy néz ki, engem kettő se rak össze.

A pszichológusokhoz menve pedig arra gondoltam, hátha kiderül, hogy van valamiféle mentális betegségem, és akkor azzal az egész dolog könnyedén el is lenne intézve. Tudniillik az élet ízét csak a bolondok ismerhetik, tehát nyugodtan belevághatnék bármibe, hiszen a bolondokkal szemben sosem magasak az elvárások. Az emberek majdcsak megbocsátanának nekem, szegény bolondnak.

Most már tudom, hogy az ember csupán látszólag jár azért terápiára, hogy a megfelelő változásokat idézze elő az életében. Többségünk valójában azt akarja elérni, hogy minden maradhasson a régiben és közben ezzel még mélyen legyünk is megelégedve. Amikor pedig kiderül, hogy ez többé már nem lehetséges, a változástól való félelmünkben a válságot – amitől különben kutyamód szenvedünk – hajlamosak vagyunk már-már biztonságos, hozzánk tartozó dolognak venni: „van ugyan ez a krízis, de hát az enyém, én ilyen vagyok, ez ad keretet az életemnek!” – neurózisunk így válik egyre hatékonyabbá.

Az egész szenvedés arról kezd szólni, hogyan érjem el, amit akarok bármiféle változás nélkül. Még akár azon az áron is, hogy a válság hosszú távon felőröl, és egyszer csak megérkezik a végső megoldás: a betegség.

Jordán Judit

 

Kapcsolódó kurzusok: