Ahol a legnagyobb félelmeid, ott vannak a legnagyobb lehetőségeid.”

Sok éve hallottam ezt a mondatot egy akkori mentoromtól. Abban a pillanatban nem is tűnhetett volna furcsábbnak, de később megtanultam, mekkora igazság van benne.

Sokszor haragudtam az életre, amiért nem mentek jól és könnyedén a dolgaim, amiért megoldandó leckéket kaptam, nehézségeket, melyek letaglóztak, problémákat, melyek kimerítettek. Igazságtalanságként éltem meg a kellemetlen élethelyzeteket, áldozatnak éreztem magam. Ebből az alap hozzáállásból pedig düh és frusztráció született. Akkor még nem tudtam, hogy az élet se nem jó, se nem rossz. Minden történés, mely adott pillanatban számomra kellemetlen, sőt olykor kimondottan fájdalmas volt, utólag mindig ajándéknak bizonyult. A legmélyebb válságaim mind „csak” újjászületés előtti vajúdások voltak.

Mindannyian néztünk már szembe kihívásokkal, történésekkel, melyek akkor és ott nagyon ijesztőnek tűntek, melyek dühöt ébresztettek bennünk azok iránt, akik a fájdalmat, a kellemetlenséget okozták. Rögtön megjelent bennünk a kérdés, hogy ugyan mivel érdemeltem ezt ki? És az érzés, hogy a világ összes terhe az én vállamat nyomja… Bizonyos időtávlatból, más perspektívából visszanézve viszont rájövünk, hogy ami egykor ijesztő volt és fájdalmas, az végső soron mind a fejlődésünket segítette elő. Arra sarkallt, hogy meghaladjunk önmagunk. Hiszen minden egyes élethelyzet sikeres megoldása erőt ad, és új képességeinket, lehetőségeinket fedezzük fel általa.

A válsággal  párbajra hív az élet, hogy szembenézzünk végre mindazzal, amiről azt hittük, hogy nem vagyunk rá képesek. A kihívás célja, hogy felnőni segítsen, hogy erősítsen, hogy új képességekkel gazdagítson. Kényelmetlen élethelyzetek megoldásával saját kreativitásunkat, bátorságunkat és erőnket fedezzük fel. Lehetőséget kapunk új tapasztalásokat megélni.

Ha így tekintünk a nehézségeinkre, akkor a hosszú ideje fennálló szenvedés értelmetlen. Nem kell a „keep on smiling”, meg kell élni a fájdalmat is, a dühöt, a szomorúságot, ha most épp az dúl benned, de ha már régóta hordozod, akkor tudd, hogy a fájdalmad, a feszülésed azt jelzi, hogy ellenállsz. Lehet, hogy magának a helyzetnek, lehet, hogy a változásnak, amit tőled kívánna. Ellenállni a helyzetnek azt jelenti, hogy nem fogadom el, ami most van. Valami mást szeretnék, valahogy másként. Leginkább valamilyen úton-módon szeretném megúszni azt, amitől félek. És mindezt úgy, hogy kívülről, mástól várom el a változást. Ez mindig erőtlenséggel és fájdalommal jár.

Elfogadni nem azt jelenti, hogy beletörődöm, és benne maradok egy önsorsrontó helyzetben, hanem kimondom magamnak, hogy mi a jelen helyzet igazsága, és, hogy ebben mi az én felelősségem. Ekkor az ellenállás csitul, a nyomás megszűnik, a fájdalom enyhül.  Felszabadul egy csomó energia, amit eddig az ellenállás fenntartása kötött le. Az így nyert energia már a megoldás szolgálatába állítható. Segítségével nézőpontot válthatok és áldozat helyett újra életem irányítója lehetek.

Ülj vissza a csónakodba és evezz!
Akkor is, ha sziklákat látsz, akkor is ha félsz!

 

Ha úgy érzed, jól jönne a támogatás, javaslom a válságtanácsadóval kísért válságnavigációs folyamatot.