A szerelem önzés

Férfi-Nő

A szerelem önzés

Sokat voltam szerelmes, könnyen voltam szerelmes, védtelen voltam a szerelemmel szemben … ahogy az érzékenységem nőtt szinte állandóan szerelmes voltam, mert láttam a szépet, és vonzott, és közeledni akartam hozzá … automatizmus indult ilyenkor, amit soká nem vettem észre.

Kibillenés, türelmetlenség, egyensúlyvesztés, már nem is én voltam, csak az ösztön, a vágy, az állat, birtoklási vágy és akarás. Nomeg félelem, gyakran rettegés, hogy nem sikerül, hogy nem lesz az enyém, hogy nem marad velem, függtem és rettegtem a szerelmet, mert magamnak akartam: teljes kontrollt, hatalmat, engedelmességet. Én akartam a nőt, kapni tőle, villogni vele, más rá se nézzen, brutális féltékenység, ha mégis, semmi szeretet nem volt ebben, csak egyoldalú szabadság, csak én-én-ÉN, csak a nekem mindent, így tapasztaltam, hogy a szerelem önzés sőt, nárcizmus, kompenzálás, önimádat.

A szerelem háború.

Egók háborúja, amiben az nyer, aki kevésbé adja ki magát, sőt vonzó is csak azzal arányban vagyok, megfigyeltem ezt. Vonzó akkor, azok számára vagyok, akik úgy érzik, hogy nem akarok tőlük semmit, ettől leszek kihívás. Ha akarok, az unalmas, vagy félelmetes, vicces ez, sokat játszottam, például szórakozóhely, látok mindenkit, de egyáltalán nem mutatom, csak figyelek; aki hozzám sodródik, vagy néz, az vesztett a gyengébb enged, aki kevésbé hisz magában. Egyetlen pillantás elárul, és onnantól tudja a másik, hogy akarom, játszma indul mindig az erősebb, tehát a passzívabb szabályai szerint, ő diktál, kivéve, ha mindent vagy semmit alapon kockáztatni mer a gyengébb. Előbbi nekem állatkert, ahol én zárom őt kalitkába, vagy ő tart engem rácsok között, mint tigrist, akit idomítani is próbál – utóbbi kamikáze erőszak sokat háborúztam így véres diadalok és kínzó sebek a mérce sok-sok fájdalom.

A szeretetet lassan fedeztem fel.

Bátor Nők érdeme: jött és kilépett a játszmámból azzal, hogy vállalta, sőt, önként alárendelte magát ő így és így érez, és látja, hogy én játszom, de szeret, ahogy vagyok, tehát elfogadja, döntsek. Egyszerűen feladta a háborút, ezzel magát nekem átadva, sőt, odavetve, szabadságát önként korlátozva, elképesztő volt dőlt felém, és nem volt más választásom, mint elkapni, mint kilépni nekem is a játszmámból. Érdekes ez, hogy aki mer dőlni, azt elkapják, mindig ezt látom. Kivéve, aki csak beképzeli, hogy a másik vonzódik hozzá. Hatalmas ereje van a dőlésnek, a bizalomnak, annak, ha az ember magát önként odaadja, mindenestül, játszmák nélkül, őszintén. Így sikerült a szeretetet felfedezzem, hála érte és így tanultam azt is, hogy nekem is nagyobb öröm bízni, szentnek vélt szabadságom a közösségért önként korlátozni, hogy ez rajtam múlik, amennyire sikerül az önzésemen, tehát szabadság-és-kontroll-iránti-vágyamon túljussak, tudok adni, tudok Társ lenni, FÉR-fiként valóban kapcsolódni, magam megnyitni, befogadni. Ez a nyitott tenyérrel szeretni, sőt, ez már Isten tenyere, mert bízni csak az tud, akiben van bizalom, akinek a lét alapja a bizalom, aki tehát minden téren bízik, amilyen mértékben tudom magam az Isten tenyerébe, a rendbe helyezni, bízni, úgy múlik az akarás és a félelem, azzal arányban vagyok Párkapcsolatra is alkalmas.

A magány ellenszere: bizalom és önfelvállalás.

Merni vállalni magam, az érzéseimet, kockáztatni, bízni, teszem is mostanában, bár nem sok sikerrel, a többség számára érthetetlen, sőt ijesztő. A királylány eleve elutasít, mert ragaszkodik a játszmájához, hogy hozzá hogyan kell közeledni, mert megszokta, mert abban érzi biztonságban magát, és ha én nem úgy érkezem, számára nem, hogy nem vonzó, de tiszteletlen, vagy minimum komolytalan, ami nem baj, kihívás, de nem baj Legalább ritkábban kísért a megalkuvás lehetősége és élvezem is, hogy vonzalom estén nem indítom a játszmát, amit szeretne, holott pontosan látom, holott el tudnám játszani, hanem épp nem, hanem vállalom magam, játék a réten, ketrecek, és fehér ló, és magas várfalak, és tornyok helyett döbbent királylányoknak integetek. Másztam tornyot, sokat, elég volt éljen a rét a bizalom alap, a szabad választás az önfeledt, önátadó önfelvállalás a szeretet, a napról napra növekvő csoda, hogy vagyok, hogy van, hogy vagyunk, hogy elegek vagyunk, ha “csak” Vagyunk … őszintén …

… és türelmesen … ugyanis nem lehet célba ugrani.

Ez fontos, nem azt mondom tehát, hogy máról holnapra hagyd el az önzést, és csak bízz, és szeress, minden pillanatban. Irány, persze, de nem szabad elvárni magamtól, szabad, de öngól. Egó, szerelem, birtoklás van és marad, bennem legalábbis emberségem része … elfogadom, mióta nem sikerült legyőzzem, próbáltam, de nem ment, sem elméletben, sem erővel. A magam ellen vívott háborút elvesztettem, de eközben felfedeztem, hogy nem kell megnyerni, abbahagyni elég, amire minden pillanatban új esély a szabad döntés hogy most épp hogyan, most épp minek adok erőt, szerelem és szeretet, egyensúly az út, az itt és most hogyanja. A kérdés tehát nem az, hogy eldobom, legyőzöm, megtaposom-e az egómat. NEM.

A kérdés az, hogy tágítani merem-e az önazonosságomat?

Magam, az önzésem tudom-e a másik örömében, a köz-ös örömben látni, magam a nagyobban, így növekszem, így egyre fényesebbek a napok, lassú folyamat szeretetben növekedni az élettéma, és bár már egyre több a tapasztalatom arról, hogy ha nem csak magam javát választom, akkor az jobb lesz nekem is, de még mindig kihívás a döntés, gyakran “bukom”, nem vagyok kész, csak úton. Tehát nem azt mondom, hogy ugorj célba egyáltalán nem, hanem, csak, hogy van választás, minden pillanatban, újra, bármi is volt eddig. Szabad felemelni a fejünket, a birtoklás és önimádat, tehát a bizalmatlanság és félelem tava, a szerelem csak tükörkép a valóság szeretet és színről színre látszik azoknak, akik mernek feltekinteni, mernek kockáztatni, mernek kijönni a rétre, akik merik feladni a harcot. Kegyelem.

Ami igen, nem jelenti, hogy másnap ne “bukhatnék” újra … bár ritkább, mióta megengedem magamnak.

Joós István
2012. augusztus 13. 

 

Kapcsolódó élmények:

szerkesztőség

Szerző szerkesztőség

Hozzászólások