Tízéves vagyok. Szüleim válása után édesanyámmal nagymamámhoz költöztünk egy másik városba. Lelkesen készülök az első napra, az új sulimban. Édesanyámmal térdig érő kék farmerszoknyát választottunk az alkalomra, melyen egymás alatti sávban három hófehér fodor díszeleg, frissen vasalva. Egyszerű, de elegáns, ma is ez a stílusom.

„Nem vagy elég okos, most inkább fogd be, ne próbálkozz, úgyis elbuksz!”
Ugye ismerős ez a bizonyos belső hang. Ami kéretlenül megszólal minden fontos helyzetben, hogy elkeserítsen, elbizonytalanítson és a füledbe ordítsa, hogy tulajdonképpen egy nulla vagy.

Ebben a blogban Ő Irma. Mindenkinek van egy Irmája.
A szerencsésebbeknek már gyermekkorukban meséltek a szülei Irmáról, Elmondták, hogy néha csak figyelmeztetni bukkan fel, máskor a félelmeinkből vagy kétségbeesésünkből ugrik elő. Elhallgattatni szinte lehetetlen, de idővel meg lehet tanulni beszélgetni vele, nagy ritkán, ha igazán jó passzban vagyunk, még meg is lehet győzni arról, hogy nem mindig neki van igaza.
A kevésbé szerencsésekben Irmát nem, hogy csitította, inkább erősítette a család. A bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, szeretetlenség mind olyan feltétel, mely mellett Irma még erősebb, még hangosabb, elhallgattathatatlan. Legrosszabb esetben Irmát megtestesíti egy közeli családtag, így még nehezebb vele felvenni a kesztyűt.

Prevics Éva új blogjában saját Irmájával való küzdelmeiről ír, aki a leghétköznapibb szituációkban bukkan fel, egy állásinterjún, a fogorvosnál, de még a hálószobában is. Ime, a blog első része: 

Tízéves vagyok. Szüleim válása után édesanyámmal nagymamámhoz költöztünk egy másik városba. Lelkesen készülök az első napra, az új sulimban. Édesanyámmal térdig érő kék farmerszoknyát választottunk az alkalomra, melyen egymás alatti sávban három hófehér fodor díszeleg, frissen vasalva. Egyszerű, de elegáns, ma is ez a stílusom.

Leendő osztályom az ebédlő mellett a falnál sorakozik kettesével, kézenfogva. Én a sor előtt állok, velük szemben. Nézem őket. Próbálom valakivel felvenni a szemkontaktust, mindegy kivel, bárkivel. Senki nem néz rám. Aztán az első két sorban a lányok a szoknyámra néznek majd egymásra és kuncogni kezdenek.

Akkor tízévesen találkoztam először a gyermeki kegyetlenséggel és kíméletlenséggel. Ott állok, két izzadt kezemmel markolászom a szoknyámat és még mindig igyekszem jó benyomást tenni, hátha valaki megszólít vagy rám mosolyog, vagy csak megkérdezi a nevemet. De semmi. Abból az időből emlékszem Irma első szavaira. 

„Nem vagy elég, jó. Ide sem vagy elég jó. „

A sor végre elkezd bevonulni az ebédlőbe. Én utoljára. Felpakolom a háromszög alakú zsíros tapintású fémtálcára az ebédemet majd fürkészni kezdem az ülőhelyeket.

A szívem a torkomban dobog, tudom, hogy egy falatot sem fogok enni, hiába van a kedvenc levesem, amit anyu olyan ritkán főz, mert szerinte „macerás”. A szoknyámon kuncogó, most ételeiket turkáló lányokat messziről kerülöm. Irma ismét megszólal a fejemben:

 „Válaszd a gyengébbeket, az elesettebbeket, talán ők szóba állnak veled.” 

Így hát leülök egy kis dundi szemüveges és egy vörös alacsony kislány közé. Irmának ezúttal igaza lett. A gyerekek megszólítanak. A hobbimról kérdeznek, meg, hogy mi a kedvenc tantárgyam. Kicsit megnyugszom. 

Négy évet töltöttem abban a balatonfüredi iskolában. Ennek az időnek jó része arról szólt, hogy kerülök az „esetlenek” közül a „menők” közé. A kantáros gatyások közül a miniszoknyás csajok közé. Mert Irma mindig erre ösztökélt. Minden iskolai reggelen, minden szünetben ezt fújta: 

„Ezekkel lógsz,ennyivel beéred? „

Egészen pár évvel ezelőttig meg voltam győződve, hogy én egy csúnya, esetlen, dundi, leszegett fejű, homályos tekintetű, ügyetlen lányka voltam, ott a kantáros gatyások között. Egészen pár évvel ezelőttig, mikoris elkezdtem végignyálazni a régi fotóalbumokat.

Benne egy osztályképpel, mely az utolsó évben készült. Pontosan emlékszem, hogyan készült az a kép. Emlékszem a reggelre is, mennyit válogattam a ruhák között. Milyen hosszan fésülgettem, tupíroztam a hajam és mennyit idegeskedtem az éppen aznapra megérett hatalmas pattanáson az orromon. (a pattanásokkal azóta is küzdök) Emlékszem, hogy mennyire rondának éreztem magam, mennyire értéktelennek. 

Később, mikor a fotóra tekintettem, zokogni kezdtem. Nemcsak az elmúlt évek miatt, hanem mert egyáltalán nem az a rút kiskacsa pillantott rám arról a képről, mint amit Irma annak idején belém beszélt. Egy egyenes tartású, vibráló tekintetű, kedves mosolyú fiatal lány nézett rám. 

Akkor megtanultam, hogy Irmának nem mindig van igaza.

Bár azt, hogy mikor kell komolyan venni és figyelmen kívül hagyni, még évekig tanulnom kellett. A szemüveges dundi kislány az ebédlőből ma is a legjobb barátnőm, gyógytornász lett, három gyermek édesanyja. A finnyás kuncogó lányokról sokat nem tudok, csak annyit, hogy továbbra is fújjognak, csak most nem a csicsás szoknyákon és a finomfőzeléken, hanem a pasikon. 

Kapcsolódó élményként várunk az EgoYoga közösségben. 
Kép: Caleb Oquendo