„Lelkünk, mint halott lepke, oly törékeny,
mint hárfahúr, a szélben elszakad,
elég hozzá egy rosszul értett szó is,
elég egy félreértett mozdulat… (Faludy György: Kósza lelkek)

Megkérdezték tőlem egy foglalkozáson, hogy ha a csoportunk test volna, én melyik testrésze lennék szivesen. Némi gondolkodás után az fogalmazódott meg bennem, hogy én a száj volnék, hogy mosolyommal nyugalmat, derűt, harmóniát adjak a csoportnak. Nagyon igaznak, helyénvalónak és szépnek éreztem ezt. Őszintén meg voltam elégedve magammal.

Talán tíz percig. Akkor azt a házi feladatot kaptuk, mindenki gondolja át még egyszer, miért pont azt a testrészt választotta, amit. Miért is? És rögtön koppant bennem a válasz. És rögtön repedt az álarc. Egy ártatlannak tűnő játékban, egy ártatlan ’’miért?’’ hatására, az én védelmi burkom összetört.
A mosolyom. Az arcomra fagyott.

Mosoly.

Látszólag barátságos kapcsolódási szándék. Vagy éppen erős páncél a valós kapcsolódások ellen.

Álarc. Mit takar?

Sebezhetőséget. Törékenységet. Visszautasítástól való félelmeket. Nem csak bennem. Ez a Te történeted is. Mindannyiunké. Legfeljebb, Te nem a mosoly mögé rejtőzöl. Mély, meghitt kapcsolódásokra vágyunk. Megérinteni egymást. Lélektől lélekig. De lehetséges-e intimitás a törékenységünk, sérülékenységünk felvállalása nélkül?

Tudunk-e valósan kapcsolódni erősnek, okosnak, akármilyennek mutatva magunk? Mind sérülékenyek vagyunk. Törékenyek. Csak rajtunk áll, megmutatjuk-e, megosztjuk-e ezt valakivel. Előbb-utóbb kénytelenek leszünk bátornak lenni, és vállalni a rizikót, mert e-nélkül nincs kapcsolat. Csak magány. És társas magány.

Szarka Elizabeta