Nyílt levél egy néhai arrogáns pöcstől – mindazoknak, akik kiállták a sorokat.

 

Sokat ügyeskedtem. Az élet minden területén, évtizedeken át, és mindig nagyon büszke voltam magamra, legyen szó gyerekkori BKV lógásról, egyetemi ügyintézésről, kreatív könyvelésről, tetszőleges sorokról vagy autós kihágásról. Mert én megoldom. Megoldom a legjobbat, a legelejét, a legnagyobbat. Magamnak. Mert nekem jár, mindenféle szabályoktól függetlenül. Büszke voltam rá, hogy egy osztrák mondás szerint a magyar utánad jön be a forgóajtón, de előtted lép ki. Mert igen. Szemesnek áll a világ, és ÉN érvényesülök, béna banda, nem tehetek róla, hogy nem életrevalók. Meg is oldottam. Szinte mindent, és amikor véletlen épp nem, azon csak feltüzeltem magam, és még nagyobb cselekkel kompenzáltam. Hosszú sor? Ugyan. Oda kell szépen az eleje mellé állni, telefon a kézbe, és miután az a nehány ember, aki érkezni látott már bement, a többiek számára teljesen világos, hogy csak lemaradtam egy hívás miatt. Sőt. Ennyi erővel belépő sem feltétlen kell, hiszen az ellenőrök sem igazán figyelnek, a kordon külső oldaláról a belsőre siklani centik dolga, és az adrenalin is jólesően pumpál közben. Botrányos szintre jutottam. Gyorshajtás és ittas vezetés kimagyarázása ha nem is napi, de havi rutin volt a húszas éveimben, záróvonal és lakott terület számomra alig létezett, autópályán index balra ki, 200+tempomat, olykor fényszóróval is villogva, és még az Operabálba is belógtam. Mélypontként a mozgássérült igazolványra emlékszem. Sima színes fénymásolat volt, de évekig működött. És egy kétüléses, nyitható tetejű sportkocsi ablaka mögé volt képem kitenni. El-ké-pesz-tő pofátlanság. De megtettem mert megtehettem, mert nekem szabad, sőt jár, minden és bármi, folyamatos bizonyításban, tehát kompenzálásban voltam, az “élet császára”, én, miközben legbelül tudtam, hogy nem igaz. De annál inkább.

Hogy mi változott?

Utolért az élet. Szépen, lassan. A latintanulás alóli felmentés eredményeként a diplomámat csak nyelvvizsga felmutatása mellett kaphattam (volna) kézhez, ittas vezetés és gyorshajtás kombinációját egy nap már nem sikerült kimagyarázzam, vérvétel után a jogsi Füreden maradt, az ügyfelek felé eltúlzott ígéretekből a cégemnek konkrét vesztesége lett, ami az autókra, vitorlázásra, ruhákra és utazásra költött pénzzel és a házipénztárból kiadott fizetések által okozott lyukkal együtt lassan bár, de elsüllyesztette a vállalkozást, és ezzel az életformát is. Másrészt engem nem. És az életmódot sem. Maradtam nekem mindent szabad alapon, pénz nélkül persze nehezebbé vált, autóm már nem volt, és bár jogosítvány nélkül azért még motoroztam (!), de az anyagi érvényesülés helyét ezekben az években a megvilágosodás hajkurászása és a nőcsábászat vette át. Míg aztán ezek is bedőltek. Egy ideje már feltűnt, hogy vezetés közben folyamatosan a rendőrre figyelni tulajdonképpen fárasztó, és ezekben az években aztán lassan megérkezett annak tapasztalata, hogy másokat megtéveszteni nekem nem jó. Mert fáj. Sőt FÁJ. Hiszen legbelül pontosan tudom mit vár, tudom, hogy csalódni fog, tudom, hogy becsapom, hogy ez rajtam múlik, elé vagy át, kocsisor vagy lány, hasonló élmény. És így kezdtem sok ügyeskedés után az őszinteség és szabálykövetés értékét felfedezni, így derült ki, hogy annak egyenes vállalása, ami Van, aki vagyok, amit akarok lehet azzal harmóniában, amit a világ szeretne, hogy JÓ “csak” egy embernek lenni. Nekem jó.

Sötétség hátterén lett meg a fény.

Nagyon fontos ez. Számomra. Hogy kellett a sok önfejűség és szabálysértés és ügyeskedés, önzés, arrogancia, JÓ volt ez is mind, mert LE kellett a saját személyes poklomba menni, a vágyaim után, mert az “én megtehetem” kielégítése hozta a valódi és kellő nagyságú pofonokat, ahonnan ma már tudom, hogy mégsem. Pontosabban, hogy igen, megtehetem, de nekem jobb, ha nem. Így derült ki, hogy őszintének lenni nem is rossz, sőt: sokkal többeknek tetszik, millió kattintáson túl az írások, és ezzel együtt, hogy szabályt követni Jó. No nem magamtól bölcsültem meg, csak annyira beszűkült az élet BMW-ből biciklire zuhanva, hogy nem volt hogyan, alig volt mit megsértsek. Gyalogosátkelők piros lámpáit kivéve. És akkor egy nap elkezdtem azzal kísérletezni, hogy mi van, ha NEM megyek a piroson át. Autó sehol, közel s távol, de akkor sem. Amiből csodás pillanatok lettek, mert a lámpánál várakozás megszakította az addigi feszült rohanást, forgalom kémlelését, kormányon dobolást, hogy mikor mehetek már. Helyette madarakat hallgattam, és az embereket néztem magam körül, míg némi késéssel a változó szín feltűnt, és akkor egy mosollyal át az utcán. Ajánlom! Ezzel egyidőben villamosjegyeket kezdtem használni, életemben először. Ugyanez a nyugodt, kielégítő élmény. JÓ érzés volt. Külön, hogy tudom, hogy van költsége, hogy a városnak, az államnak sokba kerül ez a szolgáltatás, jó érzés volt hozzájárulni. Nekem jó, a nyugalmon felül is, hogy nem kell feszülten kémleljek. No és aztán ez szépen elharapózott, olyannyira, hogy immár kimondottan szeretek 50-el, 90-el és 130-al menni. Sőt. Sokszor megyek lassabban. Külső sáv, nyugi, szemlélődés. Erő. És nagyszerű érzés számlákat adni a tréningekről, a könyvekről és blog tagságról, annak ellenére, hogy pedig nem egyszerű. De nekem fontos. Mert jó. Nekem. Szabályt követni NEKEM jó. Ezt fedeztem fel, valamint hogy mások is szívesen követik az általam adott szelíd kereteket, mióta magam szabálykövetésben vagyok, amihez azonban előbb sértenem kellett. Sokat. Vágyak mentén, arrogánsan, másokat…

Igen, VAN tovább!

Hozzászólások