Mágikus kincsek kipipálva. Tapasztalat maximálva. A képességfánk ragyog. Valami azonban hiányzik? Talán az életünk? Megélünk ugyan, de nem vagyunk rajta a saját utunkon. Telve vagyunk élményekkel, a legjobb filmekkel, játékokkal, és mégsem vagyunk teljesek. Mi hiányzik? A VALÓDI TETTEK, a CSELEKVÉS.

Hiába tehát az óriási intellektusunk vagy a játékokban lévő hangzatos fejlődési rendszer, ha a való életben nem lépek előre, akkor semmi vagyok! A virtuális valóságban megélt pozitív érzések, szenvedély és szeretet semmivé válik, ha a való életben nem gyakorlom. Abban az esetben a játszás nem a fejlődésem része vagy a tudásom megélése lesz, hanem adrenalinutánpótlás, vagy csupán eszképizmus, egyfajta menekülés az élet valódi feladatai elől.

Elégnehéz megtalálni a határt az addikció és a kedvtelésből űzött tevékenység között. Azoknál tehát, akik még nem tettek meg mindent, hogy a saját sorsukat a kezükbe vegyék, nagy a kockázata, hogy a könnyebbik utat választják. Előfordulhat, hogy fokozatosan a játék válik az egyetlen szórakoztató tevékenységükké, mert ugye semmi nem ér fel ahhoz a sikerélményhez, amit a virtuális világban elérünk. 

De akkor miért menekülünk egy másik valóságba? Mert így kényelmes, és nem kell az életünkön dolgozni, amely sokkalta nehezebb erőfeszítés.

Minden emberben ott lakozik valahol az a bizonyos mérleg, amelynek két tányérjában ott fekszik az ember távolabbi jövője és persze a könnyebbik út. Az egyik keserves, nehéz, plusz erőfeszítéseket igényel, a másik meg olyan, mint a Biblia paradicsomi almája, amelybe legszívesebben azonnal beleharapnál. Nos, nem csak a mérleg van bennünk, hanem a vállunkon ülő két jómadár, a kisangyal és kisördög, és ez utóbbi általában lenyomja a mérleg egyik serpenyőjét a könnyebbik út felé. 

Képzelj egy olyan világot, amiben senkit nem érdekel, hogy hová születtél, mennyi pénzed van, mit értél el az életben, vagy milyen tested van. Egyedül a játékban megalkotott és választott karaktered és annak képességei számítanak! De ez egy óriási csapda! Különösen azok számára, akiknek soha nem is volt életcélja, de még nagyobb csapda azoknak, akik tudatosan szeretnének minden játékélményt birtokba venni, mert akkor ez egy feneketlen kút, amelynek nincs vége. 

Mai világunkban egyik legfőbb problémánk, hogy nem tudunk jól kapcsolódni sem másokhoz, sem önmagunkhoz. Ez utóbbi azért nagyobb baj, mert akkor azt sem tudjuk, merre menjünk, hová induljunk az életünk útján. A legtöbben haladnak az életútjukon és homályosan érzik milyen életcél okozna örömet. A legtöbb esetben azonban nincs konkrét elképzelés a tényleges lépésekről. 


A Férfi valódi célja, saját útja – Beleállok, vagy a gyávaságot választom

Fontos ráébrednünk mi az atehetség, amely nekünk adatott, és ezzel mit tudunk kezdeni. Nagyon könnyű belegabalyodni abba a csapdába, hogy: „még nem vagyok készen, még ezt is, azt is meg kell tapasztalnom és majd csak akkor lépek a tettek mezejére.” Ez nagyon rossz taktika, és ez az élethazugság végigkísérheti az embert akár évtizedeken át, úgy, hogy az élet iskoláját még el sem kezdte. Így egy nagyon szorgalmas 40-50 éves tanulót kapunk, aki bizonyos szempontból megragadt a drámai hármasság kezdetén. 


Az a Titáni energia, amit megszereztünk valahol, a hétköznapokban elvész

Olyan ez, mintha egy úszóverseny-olimpián eldördülne a startpisztoly, és míg a többiek már elrugaszkodtak a mélyvízbe a távolabb lévő cél felé, én még mindig csak ott állnék a startkövön, szárazon. Az az ember, aki nem indul el minden lépést kiharcolva, és nem az útjának következő sarokkövén dolgozik az nagyon könnyen egy másik, sokkal megalázóbb sorsfonalat kezd el járni. Itt, ebben az állapotban ellébecolhatunk akár évtizedeken át, talán még munkánk és családunk is lesz, de szenvedni fogunk, mint a kutya! A legtöbben szenvednek is.

Mi is volt eredetileg a dráma, az irodalom és a művészet feladata?
Az, hogy lássuk a céljainkat és a buktatóinkat!

Nem véletlen, hogy a hagyományos drámai hármasság (kezdet-pokoljárás-katarzis), máig a legfontosabb alkotások alapszerkezete. Ott van minden nagy irodalmi műben, és persze a nagy filmtrilógiáink sem véletlenül három részből állnak. A Gyűrűk Urában, a Star Warsban, de még a Mátrix-trilógiában sem képes a főhős pokoljárás nélkül legyőzni a gonoszt. Ha ezt ki akarjuk spórolni az életünkből, akkor nagyon könnyen egy látszatéletben találhatjuk magunkat. 

A látszatélet onnan ismerszik meg, hogy az ember jól tudja, mit kellene tenni, de mégis halogatja azt akár évekig, az eredmény pedig egy bizonytalanságérzet, és hosszabb távon a boldogtalanság. Érdekes,hogy pont azok szenvednek a legjobban, akik valamilyen megvalósítási úton járnak. Ők legalább tudják, hogy változtatni kellene. Másokat ez nem zavar, csak szépen csendesen, fegyelmezetten feldarabolják a feleségüket! 


Látszatélet versus valóság: A játékokban ejátszhatjuk, hogy hősök vagyunk, de a való életben nem gyakoroljuk – Ergo nem tanultunk semmit

A lényeg, hogy ne a játékokat vagy az életünk más fontos sarokkövét tegyük meg bűnbaknak, ne másokat vagy dolgokat okoljunk saját sikertelenségünk miatt! Inkább tanuljunk a hibáinkból és az elkövetett ballépésekből, ezeket a tapasztalásokat felhasználva építsünk lépcsőt felfelé, azok felé a célok felé, amelyeket igazán meg akarunk valósítani, és amelyektől boldogok leszünk. 

Ám soha ne feledjük el a meséket, mítoszokat, játékokat és a nagy történeteket! Ha igazán akarjuk, mindig ott lesznek lelkünk vezérfonalaként, mint izzó példa. Így bármikor rákapcsolódhatunk akár saját lényünk legmélyebb és legősibb erőforrásaira, azokra a fénypontokra, amelyek képesek arra is, hogy az előttünk álló útra pozitív és reményteli fény vetüljön. 

Tehát a Döntés a mi kezünkben van: Játszunk és fejlődünk vagy játszunk és menekülünk?


Az EgoYoga az ÉNAKADÉMIA zárt közösségi oldala, ahol a férfi és
női úton a korszakos rendszer alapján segítjük egymást
továbblépni. Megosztani – tehát saját élményt őszintén elmondani 
nem egyszerűen csak “mások okulása” miatt fontos, hanem mert az
ember legjobban akkor haladhat, ha meri a kihívásait felvállalni.