Nagyon gyakori jelenség a párkapcsolatok elején, hogy elindul egy folyamat, majd az egyik fél behúzza a kéziféket és menekülni kezd a kapcsolat elől.

Van egy tévhit, ami masszívan tartja magát: nevezetesen az, hogy a szerelem fájdalmas tud lenni. Ez nem igaz. A szerelem sosem fájhat, hisz alapja a szeretet. A szeretet pedig nem fáj. Soha! Mi történik akkor? Gyerekkorunkban bizonyos érzéseket, viselkedésmintákat környezetünk nem fogadott szívesen és büntetést kaptunk érte. Ilyenkor nem volt szabad az érzéseinkkel kapcsolatban maradnunk, a „helytelen” érzelmet pedig száműztük tudattalanunk mélyére. Végső soron elárultuk önmagunkat, belső érzéseinket, de fontos megértenünk: mindezt azért tettük, mert a szüleinktől függött a túlélésünk. Ha fenyegetve éreztük magunkat, a felnőttek reakcióihoz igazítottuk viselkedésünket és a szeretetükért küzdve inkább saját érzéseinkben nem bíztunk.

Ha megsértettük a szülői elvárásokat és büntetést kaptunk, úrrá lett rajtunk a félelem, hogy valamit rosszul tettünk, amivel elveszthetjük szüleink szeretetét és ezzel saját életben maradásunkat veszélyeztetjük. Ez az érzés pedig olyan elviselhetetlen fájdalmat okozott nekünk, hogy a rettegett érzést gyorsan tudatunk felszíne alá gyömöszöltük (ezt hívják a pszichológiában elfojtásnak). Csakhogy az elfojtással az adott érzelem nem szűnik meg – ugyanolyan erővel uralkodnak a bensőnkben még ma is, hiába nőttünk már – legalábbis testileg – fel. Az érzelmek síkján bizony még mindig annyi idősek maradunk ahány éves korunkban elrejtettük az adott „nem szabad érezni” érzelmet. Mélyen belül pedig tudattalanul rettegünk, nehogy megint át kelljen élnünk a gyerekkori fájdalmat.

Azonban van az egészben egy furcsa kanyar: az életben rendszeresen hasonló helyzetekben találjuk magunkat, mint ami az elfojtást előidézte. Ha gyerekkorunkban úgy éreztük senkinek sem kellünk, akkor felnőttként előszeretettel választunk magunknak olyan társat, aki nem tisztel bennünket eléggé, vagy folyamatosan távol van tőlünk, netán elérhetetlen. Állandóan olyan szituációkat teremtünk a magunk számára, melyben átélhetjük az eredeti fájdalmas érzelmet. Ez pedig nem azért van, mert az élet kínozni szeretne bennünket, hanem azért, hogy megtanuljuk meggyógyítani a fájdalmas érzést, bekötözzük saját régi sebeinket és végre gyógyultan fellélegezhessünk. Felnőttként meg kellene tanulnunk, hogy hogyan tudjuk gondját viselni saját magunknak, hogyan vagyunk képesek túllépni a régi fájdalmakon. Azonban ezt nem tesszük meg, hanem helyette teli vagyunk önvédő, önféltő mechanizmusokkal, falakkal. Jelenlegi társadalmunk nem is kultiválja érzelmi gyógyulásunkat, inkább eláraszt bennünket olyan „játékszerekkel” melyek a sebzettségünket hivatottak ideig-óráig enyhíteni…aztán pedig nyúlunk a következő játékszer után.

De ha betoppan az életünkbe a szerelem, akkor hirtelen fájdalmasan szembesülünk azzal, hogy mennyire nem vagyunk önmagunk. Mennyire félünk szeretni, mennyire félünk átadni magunkat az érzéseknek – hisz itt a lehetőség, hogy valaki újból megsebezzen és elutasítson! Bennünk van a félelem, ha valaki túl közel kerül hozzánk, akkor nem leszünk képesek fent tartani az álarcainkat, nem tudunk hazudni tovább – már önmagunknak sem. Biztonságosabb ezzel nem szembenézni, biztonságosabb visszamenekülni a megszokottba. Inkább a langyos semmi… Vagy pedig elaltatjuk magunkat azzal, hogy tulajdonképpen keresünk: húúú de nagyon akarok párkapcsolatot….csak éppen nem találok „megfelelőt”…Igaz, hogy jó ideje van valaki, aki épp itt van, akit az Élet elém tett…de azért keressünk csak tovább…biztos az Igazi valahol még a jövőben van, nem bízom én annyira az Életben, hogy tudja, kit adjon nekem…

Van alapja ezeknek a félelmeknek? Naná, hogy van! Nézzük meg a jelenlegi párkapcsolatok helyzetét és egyből láthatjuk, hogy legtöbbször két sebzett, önző ember vívja napi harcát követelve azt, hogy a másik tegye őt boldoggá. Nem fog menni már csak azért sem, mert bezárt kapukkal fordulunk a másik felé. Félünk nyitni, félünk megmutatni igaz valónkat, félünk sebezhetőnek mutatkozni. Miért? Mert úgy érezzük, ha a másik meglát bennünket, ha VALÓBAN meglátja kik is vagyunk, akkor el fog hagyni. Lelkünk mélyén rettegünk attól, hogy kiderül: nem vagyunk szerethetőek, mert sokkal jobbnak, szebbnek, nemesebbnek, tökéletesebbnek kéne lennünk. Mi sem szeretjük magunkat és elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valaki más szeressen olyannak, amilyenek vagyunk. És, ha a másik éretlen, tele van elvárásokkal, akkor pontosan azt is fogjuk kapni, amitől félünk. Figyeld meg magad és légy őszinte: mi a helyzet? Találkoztál valakivel, akit először jónak gondoltál, de utána rájöttél, hogy mégsem ő az? Van ilyen, ez előfordul…akkor engedd őt útjára, köszönd meg, hogy egy picit részese volt az életednek és segített tisztábban látni ki/mi is kell neked valójában. Vagy pedig az a helyzet, hogy nagyon is vonz a másik, igazából nem akarod, hogy eltűnjön az életedből… Jó, hogy ott van, néha már úgy érzed, szereted is, de legalábbis nem lenne nehéz beleszeretned?… Csak időnként gyorsan csinálsz egy hátraarcot, menekülsz, eltaszítod…pedig még magad sem érted miért teszed?

Az eszed azt mondja: jó lenne szerelmesnek lenni, csak épp amikor ott van felveszed a nyúlcipőt…

A szerelem képes lerombolni a falakat és ha nem tudjuk, hogy ezek a falak fájdalomból vannak építve, akkor azt fogjuk hinni, hogy a másik okozta a fájdalmat. Pedig nem a szívünk tört össze, csak a falaink. Nem vesszük észre, hogy itt az alkalom végre elengedni a fájdalmakat! Nem vesszük észre, hogy ennél csodálatosabb lehetőségünk sosem lesz, mert a másik és önmagunk szeretete által gyógyulhatunk! Egymást emelhetjük, egymást támogathatjuk az úton – feltéve, ha elég tudatosak vagyunk hozzá. A szerelmes ember a szeretete fényén keresztül lát téged, és rajta keresztül lehetőséged van rá, hogy te is így lásd önmagad!! És te ahelyett, hogy elfogadnád az Életnek ezt a csodálatos ajándékát elmenekülsz előle! Pedig nem a másik elől menekülsz, hanem önmagad elől… Te vagy az, aki nem fogadod el önmagad, te vagy az, aki belemenekül a magányba vagy a laza, semmitmondó kapcsolódásokba, csak azért, hogy ne kelljen igazából önmagával szembesülnie.

És tudod mi az egészben a legironikusabb? Ha belemennél abba, hogy megvizsgálod ezeket a rejtegetett, eldugott, elfojtott érzéseket, akkor rájöhetnél arra, hogy ezek elengedése nem is kell, hogy szenvedéssel teli, gyötrelmes és fájdalmas legyen. Sőt! Nagyon is élvezetes folyamat megszabadulni a fix, begyökeresedett nézőpontjaidtól, rádöbbenni arra, hogy ami eddig fogva tartott milyen könnyen elengedhető, mekkora szabadság és tér marad utána! Semmi más nem kell hozzá, mint hogy abbahagyd a menekülést végre és ránézz arra, amit az élet az orrod alá dug…nem kell hozzá más, mint egy kis bátorság és alázat az Élet felé: lehet, hogy jobban tudja mi az igazán tápláló a számodra, mint te? Fogadd el, fogadd be az ajándékot! Ne fejben játszd le előre a meccset, és döntsd el, hogy úgyis vesztes…

Hadd idézzem Mark Twaint szabadon: az életben már rengeteg borzalmas dolgon átmentem. Egy-kettő valóban meg is történt….

Várszegi Réka

 

Kapcsolódó kurzus: