A történetem, történetünk egy fantasztikus élménnyel indult, ami – mint később bebizonyosodott – mindkettőnknek a leg volt. Egy bizonyos kor után az ilyen megtapasztalás félelmet is hoz magával. Én is megijedtem. Talán Ő is. Rövid idő után el is tűnt, mintha csak egy szép álom lett volna.

Nem nyugodtam bele, éreztem ennek még nem lehet vége. Így biztosan nem. Kerestem, kutattam a megoldásokat és rátaláltam Joós Istvánra, aki vezetett. Eredményesen, mert visszataláltunk egymáshoz.

A leírhatatlan örömön és hálán túl a félelem szikrája megmaradt. Óvatosan kezeltem, törékeny porcelánként babusgattam a visszakapott csodámat. Kérdezni nem mertem, úgy gondoltam amit akar, majd elmondja magától. És így is történt. Kezdett beszélni. Lassan, apró adagokban engedett be a maga kis világába. Ittam a szavait, egyre magasabban lebegtem a boldogságtól, azt hittem megtört valami. Kérdezgetni még mindig nem mertem. Féltem, ha eltúlzok valamit ismét eltűnik és azt nem akartam. Vártam a következő adagot, hogy tovább nyíljon az a rés a falon.  De nem így lett. Egy idő után kezdett az a rés újra beszűkülni. Minden nap beszéltünk, de már nem mesélt. A rettegés újra erőre kapott bennem. Távolodunk? Mi történt? Mit tehetek? Jött az agyalás, a sötét árnyak alattomosan kezdtek körbezárni, fojtogatni.

Aztán egy találkozás alkalmával ismét megnyílt az a rés és mesélt. Hosszan és lelkesen. Mit ne mondjak ragyogtam. Felbátorodva elkezdtem kérdezgetni. Először óvatosan – még nem voltam biztos benne, hogy a talaj, amin lépkedek elbír-e. És elbírt. Kérdések mentek, válaszok jöttek. Mindenre!

Voltak itt falak? Kinél voltak a falak? Vagy lehet csak fantom fal volt? Már rég leomlott, de még úgy éreztem ott van akár egy levágott végtagot? Merészkedhetek tovább?

Eszter – kapcsolodj.net 2018. október

 

Kapcsolódó kurzus: