Létezik Japánban egy Ogimi nevű falu Okinava szigetén, ahol a világ leghosszabb életű emberei élnek. A háromszázezres népességű település lakosainak közel 27%-a 65 év feletti, és sokan még 100 évnél is idősebbek. Senki sem tudja megmondani, mi az oka annak, hogy az ogimi lakosok várható életkora jóval magasabb az átlagnál.

Két spanyol utazó, Héctor García és Francesco Miralles, személyes interjúkat készítettek a lakosokkal, hogy kiderítsék, mi lehet a hosszú élet titka (a beszélgetések eredményeit az Ikigai, a hosszú élet japán titka című könyvben adták közre).

A hosszú élet feltételezhető okait olvasva (egészséges étkezés, testmozgás, tevékeny hétköznapok stb.) felmerül a kérdés: mit ér a hosszú élet, ha nincs benne elégedettség, boldogság és célok? A legfontosabb talán is nem az, hogyan élhetnénk minél hosszabb ideig. Sokkal érdekesebb, és valamennyi ember számára releváns kérdés, hogyan tehetjük életünket minőségileg tartalmassá.

Az embereknek szükségük van egymásra, és egyáltalán nem mindegy, hogy ki mivel járul hozzá nemcsak saját, de mások és a közösség életéhez. Ogimi lakosai például a nyugdíjkorhatár elérését követő évtizedekben is hasznos szolgáltatásokat nyújtanak egymásnak: néhányan fuvarokat vállalnak olyanoknak, akik már nem vezetnek; aki többet termel kertjében, odaadja másoknak; van, aki táncórákat ad százéveseknek, és egyáltalán rengeteg alkalmat kerítenek arra, hogy együtt lehessenek, közösségi életet éljenek. Mindezt nem személyes haszonszerzés céljából, hanem hogy élvezzék az életet, ami – ha hosszabb időre ugyan, de nekik is csak – egyszer adatott meg.

A ’90-es években egy Robert Putnam nevű politológus annak az okát kezdte el kutatni, vajon miért működnek egyes olasz régiók még a legfejlettebb amerikai államoknál is hatékonyabban, míg más térségek épp ellenkezőleg a korrupció példátlan melegágyává váltak.

Kiderült, hogy a közösségeken múlik minden. Azokban a régiókban, ahol az emberek élénk közösségi életet élnek, és szoros társadalmi hálózatot tartanak fenn, ott nemcsak, hogy tisztelettel közelednek egymáshoz az emberek, de jobban meg is bíznak egymásban. A gyermekek jobban tanulnak, kevesebb a bűncselekmény, és fejlődőképesebb a gazdaság. Közösségben könnyebb munkát és szerelmet (!) találni, vagyis a sokakat foglalkoztató kérdésre – „Hol vannak az igazi férfiak?” – ezzel máris részválaszt kaptunk.

Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy egyre kevesebb közösség működik, és azok is alacsony létszámmal. Pedig a közösségi hasznosulás áll az emberi élet kiteljesedési piramisának csúcsán. Az öncélú hobbizás, a haverokkal, barátnőkkel való szórakozás, valamint a munkatársakkal töltött idő mind értékes, ugyanakkor tartós boldogságot nem eredményező tevékenységek. És van, akinek még ennél is kevesebb jut: szürke hétköznapok és a nagybetűs Magány. Az Ikigai című könyv sem túl derűlátó a modern közösségeket illetően:

„… az egzisztenciális üresség nagyon is jellemző a modern társadalmakra, ahol az emberek azt teszik, amit mások tesznek, vagy amit mondanak nekik ahelyett, hogy azt tennék, amit szeretnének. Gyakran ezt az ürességet pénzben megtestesülő hatalommal, testi örömökkel vagy gondolkodásunk merevségével próbáljuk betölteni. Akár még öngyilkossághoz is vezethet az ilyenfajta hozzáállás.”

Az örök élet elérhetetlen, de a test, az elme és a szellem egészsége és tartós együttműködése a közösségekben megvalósíthatónak tűnik a minőségileg tartalmas élet érdekében – legyen az rövid vagy hosszú.

Válságok idején a közösségek legnagyobb ajándéka az új esély, ahol mindig akad valaki, aki hasonszőrű, vagy akivel egy cipőben járunk, esetleg, aki még nálunk is szerencsétlenebb: karoljuk fel őt és neki segítséget nyújtva meggyőződhetünk arról, hogy valóban szükség van ránk!