Az önfelvállaló én születése, amikor a tettek válnak fontosabbá, lelkesedés mentén, őszintén, bátran…

Ha volna zászlód, mit írnál rá? Mikor feltették nekem ezt a kérdést, először nem is igazán értettem. Mert korábban soha eszembe nem jutott volna hasonlót megfogalmazni, így el is engedtem a fülem mellett. Mégis, napokkal, hetekkel később is azon kaptam magam, hogy valahol a hátsó zugban folyamatosan fut, és én a választ keresem… Időbe telt, de meglett.

A boldogságot, a jó érzést, a derűt vágyjuk, de úgy tűnik mindez tartósan csak a személyes pokoljárásunk után lehet társunk. Ez a pokoljárás, a sűrű sötét erdő, saját lelkünk útvesztője. Járni az erdőt annyit  jelent, mint megtudni, ki is vagyok én? Ki vagyok én a hozott szülői és társadalmi mintáim nélkül? Ki vagyok én a szerepeim, a felvett maszkjaim, az önbecsapásaim nélkül? Ki vagyok én lelkem sötétségével együtt? Fájdalmas folyamat, mert aki mer valóban belemerülni, az először azt fogja érezni, hogy megsemmisül, hogy egy senki. Úgy tűnik, ha mindezt lerakná, akkor nem maradna semmi. És ez brutális. Ez ijesztő. De aki meri a kicsinységet, a „bűnei” miatti szégyent teljes valójában átérezni, elismerni, megengedni, ahhoz megkönnyebbülés érkezik. Megkönnyebbülés, meghatódottság, alázat, és az érzet, hogy ÉN vagyok…és ez elég…nem kell mindent tudnom.

Ezután egy új szakasz következik. Amikor elindulunk megkeresni a helyünk.
Először elméletben. Az ideát. Amit a zászlónkra írnánk.

Az én zászlómon ez állna: FEL-nőni.
Vagyis érett, önmagával, másokkal és a Renddel harmóniában élő emberként létezni a világban. Először saját feladatként, majd ebben másokat is segíteni.
Mikor ez a felismerés megszületett bennem, akkor jöttem rá, hogy korábban minden kapcsolódásomban – beleértve a szüleimet, testvéremet, férfiakat az életemben – ezt találtam a legnagyobb gyengeségnek a másikban: hogy nem képes felnőni! Pedig csak nekem szólt! Óriási megkönnyebbülés volt felismerni ezt és elengedni az elvárást. Hála nekik!

A küldetést, az ügyet megtalálni a Férfi dolga. Nőként, a saját ideámat ismerni talán nem is volna fontos. De a sűrű, sötét erdőt járva nekem valamiért megmutatta magát. És azt tapasztalom, hogy könnyíti a kapcsolódásaimat. Valódi sorsközösséget azokkal tudok megélni, igazán jól azokkal tudok együttműködni, akikben valami nagyon hasonló rezeg. Az a férfi tud lelkesíteni, azt tudom követni, aki hasonló irányba tart. Legtöbbet ott tudok adni, ahol erre a bennem lakó minőségre van szükség.

Párkapcsolatok közül is azok tudnak működni hosszútávon, ahol a nőnek és a férfinek közös zászlaja van. És igaz ez a közösségekre is. Ott működnek, ahol a tagok azonosulni tudnak a zászlón álló ideával, az Üggyel.

Az idea lehet az, ami irányt ad a sodródás helyett. Figyeld az érzéseid: Mi felé, ki felé érzel vonzódást? Mik azok a témák, melyektől meghatódsz, melyektől végigfut rajtad a borzongás, melyek lelkesítenek? Melyek azok, amik kiverik nálad a biztosítékot? Miért? Mi lehet bennük a közös pont? Ezekre figyelj! Ezek a Te útjelzőid, melyek felé ha lépni is mersz, végül kivezethetnek a sűrű sötét erdőből, és Férfiként elvezethetnek a Ügyedhez…és nőként a Férfihez.

Ha lenne zászlód, mit írnál rá?
Mi az, ami mögé teljes lényeddel szívesen beállnál?
Amiért valós lépéseket is szívesen tennél?
Mi az a minőség, melynek megvalósulását szívesen látnád a világban?
Mit szeretnél Te hozzátenni a világhoz?
Oszd meg velünk!
Még az is kiderülhet, hogy van közös pont :-)

Ha még keresed az irányt, a kivezető utat a sűrű sötét erdőből, segíthetünk.
Ha az irány már megvan, a konkrét lépésekhez jönne jól a támogatás, itt vagyunk.
Ajánlom a válságtanácsadóval kísért válságnavigációs folyamatot.