Az alábbi írás az EgoYoga oldalra érkezett. A szerző engedélyével osztjuk meg.

Nem tudom a szerelmet mélyen magamba engedni.
Félek az egységet megélni egy másik emberrel.
Mert félek, hogy kiszakítanak ebből az állapotból.

Tavasszal a kineziológia mutatott rá a legnagyobb elakadásomra.
Amivel én még most is küszködök.

Anyaként is ijesztő a gondolat, hogy nem lehet tudni, hogy egy ártalmatlan helyzet, egy óvatlanul kimondott szó, milyen mélyen vésődhet be egy aprócska ember lelkébe.
Egy egész életre nyomot hagyva benne.
Én, akinek a hitem egy belső bizonyosság a lélekvándorlásban, tudom, hogy nem az anyukám felelőssége az ami bennem lejatszódott akkoriban.
Már ezzel a kihívással érkeztem ide az életeken át tartó utamról és az akkori helyzettel, ennyire fiatalon aktiválódott bennem az a félelem, ami mentén haladva feladatommá vált, hogy a belső utakat kutassam.

Másfél éves voltam akkor, amikor bevésődött egy trauma a lelkembe.
Csupán annyi történt, hogy az a szimbiózis ami anya és gyermek között működik, törést szenvedett bennem.
Egyszerűen csak megszületett a legidősebb öcsém.
Az anyukám mesélte, hogy hirtelen indult be nála a szülés. Ketten voltunk otthon. A mamámat hívta át hozzám és mentőért telefonáltak.
Érezhettem a feszültséget, láttam az idegeneket akik egy ismeretlen autóba teszik az anyukámat.
Túl kicsi voltam, hogy bármit is értsek az egészből.
Elvitték őt tőlem és nem jött haza többé.
Ezt érzi egy pici gyerek. Ezért tudnak apróságok miatt, hatalmas fájdalommal sírni.
Nekik minden pillanat állandónak és örökkévalónak tűnik.
Nekem is az lehetett.

5 nap után mégis haza jött az anyukám, de én nem mentem a közelébe. Haragudtam.
Nem engedtem, hogy megérintsen, megpusziljon.
Ha rám nézett, még a fejemet is elfordítottam.
Egy pici lány egyedül küzdött magában és nem is érthette mi zajlik körülötte.
Nem értett semmit a valóságból.
Néhány nap múlt el így.
És 2 hét után, amikor az anyukámmal először vittük levegőre az újszülöttet, az első ilyen utunk során éppen egy mentőautó állt az útmentén.
Arra mutattam és az anyukámra néztem.- ana, (e)mész?- kérdeztem.
Akkor értette meg, hogy egyáltalán mi is volt az én fejemben.
Sajnos falat húztam közém és az anyukám közé.
Amit csak néhány éve, nagy küzdelmekkel tudtam lebontani.

Egy másik kicsi embernek nem okozott volna ez az élmény ekkora törést.
De én már aprócska korom óta fogékony vagyok a mélységekre.
Minden érzelmemet 100%on élem.
Ezért féltem tőlük mindig is.
Mindent agyból, racionálisan akarok érteni, hogy eltudjak távolodni a mély érzelmeimtől.
Sokáig azt éreztem átveszik felettem az irányítást és átégetnek, megsemmisítenek, ha hagyom ezeket a felszínre törni.

Mindig csak annak tükrében szerettem és mindig csak annyira, amennyit a másikon éreztem az irányomba.
Voltak nagy és erős szenvedélyes szerelmeim, de sohasem törekedtem azoknak a beteljesülésére.
Nem is akartam igazán, hogy így legyen.
Én akartam ura lenni a szerelemnek is.
Ez okozott biztonságot számomra, hogy sohase szenvedhessek törést.

És most itt vagyok a magam 34 évével és rájöttem mennyire féltem magamat.
Már tudom, hogy az önmagamat meghaladó, a magamat mélyen feltárni tudó egységre vágyom.
Helyet vágyom adni magamban a férfinak és helyett vágyok ő benne is a magam számára.

Érzem ezt az egységet egy férfivel, de megint csak olyan helyzetben vagyok ahol fékeznem kell magamat.
Ahol nem látok az érzelmeim számára beteljesülést.

Most mégis haladok azok mentén.

De most nem érzem azt a lángoló hevességet.
Azt érzem, hogy a mostani élményem más, mint az eddigiek.
Én is rengeteg változáson mentem át mostanra és egy olyan férfi mellett bontogatom éppen a szárnyaimat, aki nem tudna még velem repülni.

Én sem állok még készen erre.

Mert az érzelmeimmel még most sem merek szembe nézni.
Lenyomom ismét csak azokat.
Félek a mélységükbe merülni.
Félek azzal szembesülni, hogy ez valójában már szerelem.
Most először vallom be magamnak is, hogy amit érzek az már …szerelem.

Nem lehet tudni, hogy mennyi időnk van egy másik ember életében.
De mit ér az együtt töltött idő az önmagam igazságának megmutatása nélkül?

Egy egész életet le lehet élni valaki mellett aki szeret és amit én nem tudok viszonozni.
De miféle hazug élet lenne az!?

Talán csak egy pillanat a hosszú élet során, amit megoszthatok egy másik emberrel úgy, hogy minden érzelmemnek utat nyitok.
Hagyom, hogy átjárjon engem.
Hagyom, hogy a másik megérezze azok mélységét.
Nem lenne e igazabb ez a pillanat, mint a másik hazug élet?

Nem hagyna e ez, egy kitörölhetetlen nyomot bennem és a másik emberben?Lehetnék e az az ember, akiről mások azt gondolják, Ő volt az aki szabadon szeretett?Miért van az, hogy amitől a leginkább félünk, ott van számunkra az igazság?Lehetnék e én az a nő, aki termőföld egy férfinek?

Ki az a NŐ akivé válhatok Én?

Kékmadár

Az EgoYoga az ÉNAKADÉMIA zárt közösségi oldala, ahol őszintén beszélünk a kihívásainkról, és egymásnak saját élményekkelreagálunk. Tapasztalatunk, hogy az életben az ember úgy tud alegjobban haladni, ha fel meri vállalni, ami van. Álnéven eleinte könnyebb. Téged is várunk!