Hullámhegyek, hullámvölgyek. Ezek váltakozásából áll az életünk. Amikor lenn vagyunk, hajlamosak vagyunk másokat hibáztatni, pedig mindig mindenben a saját felelősségünk az elsődleges – még akkor is, ha a másik ember vétsége vagy tévedése az erősebb, mert csak magunkkal tudunk mit kezdeni, saját magunkon tudunk változást kieszközölni.

Amíg nem tudunk valamin változtatni, fogadjuk el, hogy minden úgy van jól, ahogy van, de közben tegyünk a változásért! Más emberekben se utasítással, se erőszakkal nem tudunk változást elindítani, inkább még ellenhatást váltunk ki. Aminek esélye van, az az, hogy mi változunk. Ha figyel ránk, előbb- utóbb a másik észreveszi ezt a változást, és elkezd reagálni. Hogy mit vált ki belőle a mi változásunk, azt nem tudhatjuk előre, de egy biztos: a megszokottól eltérő helyzetre mindenki máshogy reagál.

Az idő múlásával egyre érzékenyebbek, egyre érzelmesebbek leszünk, de ha pozitív változást szeretnénk az életünkben, legelőszöris saját magunkat kell rendbe hozzuk, saját magunkkal és a világgal békében, harmóniában legyünk. Amíg még saját magunkkal se vagyunk kibékülve, addig semmi nem működik normálisan körülöttünk. Legelső és legfontosabb, hogy fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, kritizálás nélkül. Külső megerősítés nélkül, feltétel nélküli szeretettel. Ha nincs senki, se visszajelzés, se tükör, se támasz, fontos akkor is jól lenni önmagunkkal.

Ha valamin változtatni szeretnénk, tegyünk érte, de ne önvádaskodjunk és ne marcangoljuk magunkat, ha nem minden úgy megy, ahogy elterveztük. Jó, ha nem maradunk egyedül a gondjainkkal, de tanuljuk meg, hogy akár egyedül is lehet jól működni, talpon maradni, jóllétben élni. Mi még úgy szocializálódtunk, hogy könnyebben vesszük észre a rossz dolgokat. Amikor úgy érezzük: minden jó, elkezdünk kételkedni. Az mégse lehet, hogy ilyen jó, valami biztos van mögötte, hisz ez nekünk nem jár! Aztán elkezdünk a negatív dolgokra figyelni. A jó dolgok eltörpülnek, és csak a rosszat vesszük észre. A környezetünk is észreveszi a negatív beállítódásunkat, és elkezd gyanúsan figyelni, ezáltal egyre csak az igazolódik be, hogy valami valóban nem jó nálunk. Elkezdődik egy oda- vissza negatív rezgés, ami lefelé húz. Hány meg hány apró szépség, jóság van minden nap, de mi csak azt az egy rosszat akarjuk kiemelni! Most furán néztek rám, ezért aztán én is úgy nézek vissza!

Ha némi tudatossággal próbáljuk élni az életünket, akkor talán minden nap sikerül egy újabb lépést tenni valamerre. Az út azonban soha nem egyenesen felfelé ívelő. Mindig vannak fel- és lefelé vezető szakaszok, göröngyök, de ha a végső tendencia mégis egy kicsit felfelé mutat, tudnunk kell, hogy jó irányba tartunk. A hullámvölgyeket nem tudjuk és nem is kell kiegyenesíteni, ez a próbálkozás hiábavaló robot lenne, aminek soha nem érik be a gyümölcse.

Nem a legkönnyebb utat kell megkeresni, hanem a legcélravezetőbbet. Hidakat kell építeni, a hidakon pedig könnyen elindulhatunk egymás felé.

Hella Ildikó (coach)