„Elhagyott. Amíg dolgoztam, összepakolta a holmiját és elment. Egyetlen szó, magyarázat nélkül.”Nincs olyan, hogy valaki egyetlen szó nélkül lép le.Ha szeretném megérteni a helyzetet, és tanulni belőle a jövőre nézve, fel kell tennem a kérdést:

Mit nem vettem észre? Mit nem hallottam meg? Merthogy voltak füstjelek, szelíd kérések, (még továbbra is) szeretetteli, de erőteljesebb megnyilvánulások, figyelmeztetések, hangosabb jelzések vagy még hangosabb csendek, abban biztosak lehetünk. Csakhogy nem voltunk rá kellően érzékenyek, eléggé befogadóak, mert annyira elvakított, megsüketített a saját magunk „igaza” vagy „jó szándéka”.

A másik szeretete, a neki tett fogadalomba vetett hit, adott esetben a gyerekek, sokáig megtartóerő lehet. De nem a végtelenségig. El kell, hogy jöjjön az a pillanat, amikor mérlegre teszi a másik önmagát is. Amikor felteszi a kérdést: Na de hol vagyok én ebben a kapcsolatban? És ilyenkor nem marad más, mint a döntés önmaga mellett, és a visszavonulás. Én magam is megéltem már mindkét oldalt. Jártam a süket és vak oldalon, és próbáltam ébresztő szignálokat adni a másiknak –sikertelenül. Mit lehet tenni, ha eljutunk – bármelyik oldalon – a kritikus pontig?

  • Ha süket és vak voltam, az első lépés –anélkül, hogy a másiktól számon kérném, hogy miért nem jelzett erőteljesebben-, hogy önvizsgálatot tartva, őszintén és mélyen beismerem magamnak (ha van rá lehetőségem, a másiknak is) a süketségemet és vakságomat, és vállalom érte a felelősséget anélkül, hogy a másikat a döntésében befolyásolni akarnám.
  • A második lépés a tanulási szándékom -a jövőre nézve- ebből a helyzetből. Ha a másik nyitott a kommunikációra, akkor (anélkül, hogy őt a döntésében befolyásolni akarnám) arról kérdezném, hogy milyen jeleket nem észleltem, amit ha észreveszek, nem jutunk odáig. Illetve ha a jövőben ezekre érzékenyebb vagyok, elkerülhetem a hasonló kudarcot.
    Ha a másik már nem nyitott a kommunikációra, akkor a környezetemből (barátok, ismerősök, család) kérek visszajelzést a fenti céllal.
  • Harmadik lépés: az önmagammal való őszinte szembenézés és tanultak beépítése után nem bántom magamat, hanem igyekszem legközelebb másként cselekedni.

Ha én voltam a helyzetből kilépő, akkor első lépésként én sem úszhatom meg az önvizsgálatot. Azt, hogy nagyító alá tegyem –bár én hoztam meg a végső döntést, de – én mivel járultam hozzá, a helyzet kialakulásához. Én hol képviselhettem volna saját magamat erőteljesebben és/vagy hamarabb, stb. Második lépés itt is a saját tanulási, változási szándékom. (Közbülső lépésként nekem is sokat segíthet, ha adok lehetőséget a másik féllel a nyílt kommunikációra, amennyiben kezdeményez és én is képes vagyok már rá. Valószínűleg ehhez idő kell.) A harmadik lépés: ezen az oldalon állva sem bánthatom magam, hisz az akkori legjobb tudásom és szándékom szerint cselekedtem, és a mostani rálátásommal valószínűleg könnyebb lenne másként. Amit viszont használhatok majd a jövőben.

Ha mindkét fél végig tudna menni ezen a folyamaton, akkor tüskék nélkül, önsajnálat és önigazolás nélkül, megértéssel, tanulással és megbocsátással lehetne új helyzeteket teremteni.

Gergely Görgyi, coach

 

Kapcsolódó kurzus: