Néztem a képeket, és valahogy nagyon mélyen érint, saját élmény jött fel, néhány évvel ezelőttről, hogy az életem ég le – ugyanígy égett az én életem is le, pedig milyen büszke voltam rá addig.

Döbbenetes, hogy nem tehettem semmit. Illetve, hogy valahol legmélyen pontosan tudtam, hogy a gyújtogató is én magam vagyok.

Szerettem a régi életemet, de mégsem. Elegem volt belőle, mert börtönben éreztem magam, ahonnan szabadulni vágytam, és talán jelet is akartam küldeni a világnak azzal, hogy felégettem.

Nem tudatos tett volt, hanem hanyagság, az én esetemben is. Tudtam, hogy bizonyos dolgok fontosak, de mégsem foglalkoztam velük – kettős életet alakítottam ki, és közben strucc-politikát folytattam, mert hátha megúszhatom valahogy – miközben pontosan, szinte napról napra éreztem, hogy a vég közeledik.

Míg aztán egy nap rámomlott.

Mint a párizsiakra a Notre Dame tetje, sőt talán az egész kereszténységre. Mélyen érintve érzem magam. Legmélyebben. Valahol benn. A kereszténység, sőt Európa lelkének egyik nagy szimbóluma a Notre Dame, épp mint az ikertornyok voltak az amerikai egónak.   

Hogy mi lett azóta velem?

Újjáépítettem a belső templomot – illetve nem is, hanem egészen új készült. Másik életem lett, de olyannnyira, hogy a mai én nem vágyik beszélgetni a húszévvel ezelőtti énnel, mert tudja, hogy értelmetlen volna.

Titán voltam anno, arrogáns és önző – megérdemeltem, hogy az élet rámomlott, ma már hálás vagyok érte, és sokkal, de sokkal boldogabb, mint bármikor előtte.   

Tanácsadó, sőt vezető lettem az elmúlt tíz évben, és amit korábban életközepi válságként azonosítottam magam is, ott immár életközepi megújulást látok:

Szimbólumokkal mondva: a templom olykor leég, talán a tető is bedől, ami által egy korszaknak bár nyilvanvalóan vége, és válság, sőt talán “pokoljárás” következik, de ez NEM jelenti, hogy ez baj is volna.

Sőt… az első élmény, tisztán emlékszem rá, hogy az ember megkönnyebbül ilyenkor.

Mert akkor nem kell az álcát fenntartani tovább – utólag jövünk rá, hogy milyen brutálisan sok munka, mennyire elképesztően rengeteg energia a látszatát fenntartani annak, hogy minden rendben van.

Nincsen.

A tető lángolása után ez már mindenkinek, a teljes környezetem számára nyilvánvaló, és ami eddig az én poroblémám volt, hogy hogyan rejtegetem, innentől az övék: kezdjenek vele, amit akarnak.

Válságnak tűnik, de valójában a szabadság és önfelfedezés szép új kora kezdődik a templom égése után. Mert az ember nyilvánvalóan érzi, hogy a régi ledőlt, és akkor most bármilyet építhet helyette… ami az új legfontosab kérdés: hogy milyet is Akarok, ki Szeretnék lenni.

Nem vagy egyedül, sokan jártunk a tűzben, égtünk hamuvá, tűnt teljesen kilátástalannak a helyzet. Talán meglepő, ha friss az élmény, vagy még előtte vagy, de megígérem, hogy ki fog derülni, hogy nem is rontottad el, így van jól – eljön a nap, hogy hálás is leszel a tűzért.

Nos?
Mehet az a gyufa…

ÉGJEN, aminek ÉGNIE KELL!

Barátsággal,
Joós István

 

Kapcsolódó termék: