Majdnem egy éve, hogy vége lett egy tíz éves kapcsolatnak. Gyötrelmes, hazugságokkal teli tíz év volt, amiben sok küzdelem után elfáradtam. Ennek ellenére nem akartam haraggal elválni, én nem haragudtam rá, ő azt tette, amire képes volt. Önmagával sem volt (és nincs most sem) rendben, saját magát is folyamatosan becsapta, így felém sem tudott mást közvetíteni.

Bárhogy is volt én szerettem és bíztam. Sokáig.

Egy helyen dolgoztunk. A szakítást követően még egy céges hétvégén együtt voltunk, ott és akkor újra feltettem neki a kérdést: “Te mit szeretnél?” Kérdeztem ezt már ki tudja hányadszor, és ő ugyanúgy csak hallgatott, ki tudja hányadszor.

Tegnap reggel küldött egy üzenetet, hogy sokat gondol erre a hétvégére. Nem válaszoltam, nem tudtam mit kellene. Este újra írt, hogy “Hát, inkább nem kellett volna megírnom”. Nem tudom mire számított és nem mondta el, csak keserű sorok követték a kérdést “Már úgyis késő, gondolom…”

Elgondolkodtam. Egészen idáig lezártként kezeltem a kapcsolatunkat. Most rájöttem ténylegesen nem volt a mondat végén ott a pont. Egy vékony szál még ott lebegett, mint az apró pók fonala és a remény ígéretével ő belekapaszkodott. Azt hittem lezártam magamban. Néha eszembe jutott – sajnos főleg a sérelmek, ami nem volt nehéz mert többnyire ez jellemezte az elmúlt tíz évet -, de hamar túlléptem ezeken a gondolatokon. Talán ez is jelezte, hogy még nem engedtem el igazán. Sok-sok év alatt én voltam aki mindig visszakapaszkodott ezen a láthatatlan szálon és szőttem újra erősebbé, míg elfogytam benne és már nem akarom. Mégis nehéz volt leírni “Igen, már késő”.

Most lett lezárva, most engedtem el (?).

Eszter – kapcsolodj.net 2018. május

 

Kapcsolódó kurzus: