Te mit csodálsz? Vagy-e a csodához elég hálás?
Mint tudjuk, mindannyian csodálatos változást szeretnénk. Hogyne gondoltad volna már, hogy milyen jó lenne, ha szempillantás alatt bekövetkezne az oly vágyott csoda. Ha az a valami meglenne… Ha az a valaki itt lenne… Tiéd lenne, megvalósulna, amire vágysz…

Csakhogy a helyzet az, hogy az a valami nincs meg és az a valaki is épp másfele jár ebben a pillanatban éppen. Min múlik tehát, hogy a csoda bekövetkezzen?
Egyet gondolj át, kérlek: ha az a csoda bekövetkezne miben lennél más ember? Mit változtatna az élethelyzeteden, tudnál-e méltóképpen bánni vele?
A csoda más természet. Szépen lassan szökik be az életedbe, talán először csak alig veszed észre.

Nem drasztikusan, hanem szelíden, mégis pillanatról pillanatra átvarázsolódik minden. Amit eddig nem értettél, az most értelmet nyer. Ami eddig nem sikerült, azt most könnyen veszed, mintha mindig is így kellett volna lennie. Nem is érted, korábban máshogy hogyan történhetett. Belülről nézve nem is olyan nagy dolog. Talán pont ezért jelentős. Fordul egyet a világ.

Bizonyosan a csoda először bennem történik, aztán a világban. Azt figyeltem meg több ízben, hogy az arrogancia magas foka, ha nem nézek magamba és a világtól várom. Ha a világtól várom, hogy legyen szíves megadni ezt meg azt, meg amazt is, de már tegnapra. Észreveszed egyáltalán, hogy most is mennyi mindened van? Megállsz csak egy pillanatra is, hogy akár megcsodáld a villamos, amint működik és szállítja az utasokat vagy egyáltalán bármit az életedben? Vagy mindent már természetesnek veszel? Semmi probléma nincs egyikkel sem, csak tudd, épp melyiket teszed. És a hálát már most elkezdheted. Lenyűgöz, ahogy (meg)változik így minden. Emlékszem, amikor állandóan panaszkodtam és úgy tekintettem a fontosabb kapcsolatokra, hogy azok rosszak, nehézkesek. Nem is működött semmi igazán. Rémesen hisztiztem, és nem is vettem észre.

Aztán egyszer csak áttörik valami. A hála túlcsordul az addigi falon. Olyan fal törik át, ami érződött, hogy ott volt, de lebomlani sehogy sem tudott. Már nem érdekel, hol vagy, és hol kellene lenned. Egyszerre látod az egyszerű, törékeny, sebzett és sebezhető embert, ugyanakkor, lenyűgöző, csodálatos Embert, azaz Társat, Barátot, Vezetőt, Anyát, Apát, Testvért, aki eddig is bámulatos, hogy mit ért el, milyen nagy emberileg is és milyen hatalmas potenciál van benne, amit még ő is csak sejt, ha sejteni mer. És hogy mennyire elképesztően jó a kapcsolat így, a maga emberségében. Sőt, minél inkább hagysz kapcsolódni teret, emberséget, annál több örömöd leled benne.

Hálás leszel. Hálával tudod szemlélni mindazt, ami kellemes éppen és azt is, ami kellemetlen. Mert értelmet nyer. Mert tudod, hogy sosem vagy egyedül és mindennek van értelme. Tudod, hogy kezedben a varázspálca, de már nem akarsz vele öncélúan hadonászni, hanem irányba tudod fordítani. Hálás leszel mindazért amid van és azért is, amid majd lesz. Mert, ha épp nincs, akkor is lesz. Hálás leszel a tökéletlenségekért, mert színt adnak az életnek. És milyen jó is, hogy nem mindent te döntesz el a kedved szerint. Mert így van a kapcsolódásoknak is tere.

Öröm járja át a szíved. Egyre növekvő öröm. Ugyanakkor most nem egy elszállt öröm, mint korábban, amikor úgy éreztem egyszer csak, mintha kilőttek volna az égbe, utána pedig a gödör legmélyére zuhantam vissza… Hanem csak egyszerűen örülsz. És minél jobban örülsz, annál jobban imádod az életet és a Társat. Vagy ha még nincs, akkor azt, ahogy várod és hogy érkezik. Mert bizonyosan fog. Ilyen egyszerű.

Csak vedd észre, amid van, és adj hálát!

Sipos Anna Ilona