Legfontosabb megértésem az utóbbi időben, hogy végül csak munka van. Tehát siker – értve ez alatt a beteljesült nyugodt élvezetét az életnek –, az nincs.

Az ember nem érkezik meg, hanem egyensúlyt talál az úton.

Döbbenetesen nagy különbség ez. Hogy a változatos álmok bizonyosan nem teljesülnek be. Amikor nyugodtan élvezem a házat, nyaralót, bőséget, mikről igenis álmodozom olykor… nem lesz.

Hanem munka. Lesz és van. Növekvő közösség, növekvő iskola, növekvő hatás, igen, és vele növekvő felelősség, és a maguk módján folyamatosan határeset emberek, helyzetek, problémák, soha meg nem szűnő kihívások. Maradnak. Amiket azonban épp tudok majd kezelni. Ahogy ma is. Hmm.

Az embernek az álmaival kell végül leszámolni, hogy megérkezhessen az Útra, hogy haladni tudjon rajta.

Hogy itt legyen a figyelmem. Mert az álmokon való fantáziálás túl sok időt visz. Túl nagy teher. Mert nyilvánvalóan nem vagyok ott.

Érdekes az, hogy a gyerekkor első nagy válsága az álmok sokféleségét elengedve egy utat választani egy cél irányába, és szinte ugyanide térünk vissza. Mert azt az egyet, amit harcosként, hősként megragadva lelkesen építettem idáig, azt is el KELL tudni engedni. Az ügyet.

Engedd el, el kell tudd engedd, az ügyet, hogy megvalósulna!

Hanem épül “csak”. Az ügyet, mint célt engedem mostanában el, miközben irány nyilvánvalóan marad. És ezzel a saját sikeremet is. Ami a Hős halála – most értettem a lényeget meg.

Nem vár dicsőség.

Pláne nem holnap. Hanem út, a járás, a mindennapok eredményei, csapat, közösség, hasznosság és derű és nyugalom: VAN.