Mi, nők kevés dologtól rettegünk jobban, mint hogy szakítás után a következő nő kész férfit kap tőlünk, mi pedig egyedül maradunk. Ha egyszer energiát fektettünk a kapcsolatba, jogosnak véljük az igényünket, hogy ne más nők (például szeretők, a következő barátnő vagy feleség) élvezzék ki a munka gyümölcsét. Igazságtalan az ilyen helyzet, de talán mindez egy magasabb szintű rend része, és teljesen természetes, hogy a férfiak a nők által épülnek. Igen, többes számban. Azt mondják ugyan, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő, de valójában nemcsak egy, hanem több.

Magasabb szintű rend, mint például az evolúció. Az emberi faj évmilliók alatt hasznosnak bizonyult tulajdonságainak memóriáját a nő hordozza az XX-kromoszómapárban. Az Y-kromoszóma (és a férfi nem) azért alakulhatott ki, hogy a fajok változatosak legyenek, és ezáltal jobban tudjanak alkalmazkodni. A nő az ősnem, minden magzat lányként kezdi, és nem ritkán XY kromoszómája ellenére is lányként folytatja (lásd még a sportolók kromoszómavizsgálatai során kimutatott „csökevényes” férfiak esetét), vagyis a bibliai oldalborda-hasonlatnak talán éppen az ellenkezője igaz, tehát a nőkből alakulnak ki a férfiak, nem pedig fordítva.

Az első nő, aki a férfi életére jelentős hatással bír, a tulajdon édesanyja. Az anyák sorsa, hogy el kell engedniük fiaikat. Szoknyájuk mellől a férfi ösztöneinek és belső indíttatásainak megfelelően más szoknyák után kezd járni, a poligám természetű férfi pedig száll virágról virágra. Így megy ez: melegágyból ki, melegágyba be, változatosság, viszonyok, tanulságok és tapasztalatok. A férfi a világban szórja magjait, a nők pedig nyomot hagynak a férfiban.

A férfiak legszívesebben az elsők szeretnének lenni a nő életében, a nők pedig az utolsók a sorban. A korábbi nőkről még hallani sem szeretünk, noha ők segítettek a férfinak abban, hogy olyanná váljon, amilyennek mi szeretjük. Ellentmondásnak tűnhet, és nem könnyű érzelmi szinten belátni, hogy ezek a nők sokkal inkább érdemesek a hálánkra, mintsem rosszallásunkra, netán féltékenységünkre. A férfi, aki mindenkinél jobban lenyűgöz minket, bizony képes ilyen felismeréseket kiváltani belőlünk.

Ha továbbra is tartunk tőle, hogy párunk még sokat fog változni, amihez mi pusztán asszisztálunk, ám a végén más nő kapja az érett férfit, akkor két dolgot tehetünk. Az egyik, hogy takarékra vesszük magunkat, és inkább kivárjuk, hogy alakul a kapcsolat. Ekkor kettős kockázatot vállalunk: ha a férfi érzi az elköteleződés hiányát, szintén nem fog megállapodni, tovább keres, míg odaadóbb társra nem talál – ez tehát végső soron az önbeteljesítő jóslat esete. Ezzel együtt saját fejlődésünknek is akadályt emelünk, mert ahelyett, hogy vállalnánk a kihívást a szeretett férfiért, inkább a könnyebb utat választjuk – egyértelmű kockázat tehát, hogy ugyanabba a hibába esünk újra és újra, amíg felelősséget nem vállalunk a kapcsolatért.

A másik, amit tehetünk, hogy legyőzzük a félelmünket, tesszük a dolgunkat. Felvállaljuk magunkat, lesz, ami lesz. Annak a kockázata, hogy a vágyott férfi nem mellettünk állapodik meg, eltörpül kivételes szerelmünk és rendkívüli lenyűgözöttségünk mellett. Ha az érzés netán kevésbé megfékezhetetlen, vagyis nem biztos, hogy megéri, akkor nincs mit veszíteni: félelmünk tehát bármilyen ösztönös is, merőben indokolatlan. Tapasztalatom szerint szerelmes nőként a gondolkodás, a lehetőségek méricskélése csakis rossz útra visz minket. A szerelem nem old meg semmit, sőt, sokszor éppen hogy mindent összekuszál, de egy dologra kétségtelenül jó: erőt lehet belőle meríteni, szárnyakat ad és felemel.

Fogadjuk el, hogy egy kapcsolatban kölcsönösen szükségünk van egymásra. Becsüljük meg közös, női munkánkat, és támogassuk a férfit, aki lenyűgözött minket. A támogatásra akkor is szükség van, ha a férfi érettségben némileg a nő előtt jár (persze sosem korszakokkal, hiszen akkor eleve nem is vonzanák be egymást, vagy tiszavirág-életű kapcsolatukban áthidalhatatlan lenne
a különbség abban, mit gondolnak önmagukról, a párkapcsolatokról, a világról és a másokhoz való kapcsolódásról). Ha a férfit végül el is veszítjük, lelki nyugalmunk ezzel legalább megmarad, mert minden tőlünk telhetőt megtettünk.