A szerelembe bele kell halni

Férfi-Nő

A szerelembe bele kell halni

Tudni kevés, hogy “már nem akarom”, hogy “nem bírom tovább”, hogy “ez így nem mehet”, hogy “csak használ”. Kevés, mert a szerelem függés, és vége is úgy van, hogy átkattan, fény gyúl, és nem nem akarom, hanem nem vágyom többé.

Eszembe sem jut többé, ehhez azonban tapasztalni kell, mert ez nem racionális, hanem érzelem, sőt, köd, ami csakis a tapasztalás legalján kattan át. Bele kell halni, csak így lehet valóban vége bárminek. Ha tehát eleged van, akkor menj mélyebbre szó szerint adj többet, randizz, menj fel hozzá, moss, és főzz, és add neki az éjjeleidet és a nappalaidat, és legyél szeretője, terapeutája, kurvája, bejárónője és tanácsadója, inasa, minden. Adj még, amíg bele nem halsz, mert bele fogsz, garantálom, ha csak ábránd, ha nem Igaz, akkor belehalsz. És csak így derülhet ki az igazsághoz nem a távolodás vezet el, nem a magam megvonása, hanem ellenkezőleg, hogy többet adok, többet, még többet, mint valaha eddig. Még dőlök, felé, még és akkor tudom, mert csak így derülhet ki, hogy dőlök, ugrom.

Ha nem kap el, akkor az megüt, érzelmileg üt meg, valami eltörik, végleg, egy csapásra és az több, mint hogy tudom, mert hiszen már rég tudom, hogy csak használ. Hanem ez Halál, valóságos, a lelkem egy része, az ábránd hal meg, eltörik és akkor vége a varázsnak, átesem. Tudni kevés, tapasztalni kell, mely okból tehát öngól, a lehető legnagyobb.

ÖNGÓL visszavonulni egy kapcsolatból, mielőtt belehaltam volna.

“Nem hagyni, hogy tovább használjanak”, büszkeségből elzárkózni, magam megtagadni, “mert majd rájön, hogy én kellek neki”. A legnagyobb öngól, mert akkor, ez által tovább dédelgetem magamban, az ábrándot, amit védek, én védem, ezért vonulok vissza, ezért nem teszem ki a tapasztalati próbának, a dőlésnek, a még, a több, a minden odaadásának, mert akkor kiderülne az igaz és én félek. Mert nem akarom az ábrándom kockáztatni és ezért nem akarom, hogy kiderüljön az igazság, mert hátha máshogy van. Tehát inkább ki se derüljön, minden függés ilyen, alapja egy hazugság és én védem, a tapasztalattól, a valóságtól – mert a függést, tehát az ábrándot, tehát a hazugságot csakis tapasztalatok, tehát a világ rombolhatja le.

De addig nem, amíg védem, amíg tehát nem teszem ki magam a tapasztalásnak és így én zárom magamra az ajtót; és onnantól a vágyaim, az elzárt, meg nem élt fantáziáim fogságában élek. Színezem évről évre, s közben száradok a lelkem, az ábrándjaim helyett a lényem, ha bele, sőt, a testem, a hazugságba, felemésztem, magam. ÉN. Azzal, hogy rákként a sarokba hátrálok, szó szerint, míg végül elpusztít, a rák, amit én választok, mert az álmot kockáztatni Én nem akartam, mertem. Borzasztó folyamat ez és tele vagyunk ilyen fel nem tárt ábrándokkal, le nem zárt emberi kapcsolatokkal, mindenki és körbe használjuk egymást, terápiás jelleggel, önigazolni, vigasztalódni, miközben a vágyaink, az ábrándjaink máshol vannak. Én is, igen, és engem is, igen. Nyilván ezért írom.

Vissza kell menni, és még adni, és dőlni.

És akkor kiderül, csak így derülhet ki, mert elkap, és boldogság lesz, vagy pofára esem. Mindegy, mert igazság lesz és az ábrándról kiderül, hogy igaz, és élhetek, és boldogok lehetünk együtt – vagy vége, és élhetek és boldogok lehetünk külön. Hogy vége, onnan tudom, hogy eszembe sem jut többé tovább lépek, egyszerűen csak, átkattan, mosolygok lépek. De ehhez kockáztatni kell előbb és, másrészt, igen, őszinteség kell tehát őszintén elkapni, vagy őszintén hagyni orra esni. És nem felsegíteni, nem törülgetni az orrát annak, akit én nem kaptam el, nem vigasztalni, nem szabad, hanem őszinteség kell. Igen, brutális őszinteség, bele, egyenesen a sebbe leszúrni, ha úgy igaz ölni, tisztán, határozottan.

The coward does it with a kiss,
The brave man with a sword!

És utána nem ápolgatni, nem vigasztalni, kijózanító, szemet felnyitó, kemény fény gyógyít. A legtöbb, amit a másikért tehetek, ki kell mondani az igazat, sosem szerettelek, mármint igen, de láng az nem volt – vagy ellenkezőleg, csak kívántalak, magányos voltam, nem tudtam magammal lenni, nem bírtam tovább egyedül, de nem Te vagy a Társam. Más foglalkoztatja a fantáziám gimi/egyetem/évek óta Rá gondolok, gyakran, melletted, Te egy racionális, biztonságos választás voltál, mert láttam, hogy akarsz, és jó vagy, és kicsi a kockázat, és nagyszerű anya leszel. A vágy volt erős, éreztem, hogy nem illünk össze, de a vágy elsöpört, és olyan jó volt a szex, gondoltam, hátha ez elég, meggyőztem magam, de nem volt igaz.

Az első perctől tudtam, más vonz, önzés volt ez az egész, kishitűség és sose voltam Rád büszke, nem igazán, csak majdnem, de nem. A zsánerem picit magasabb, és barna, és sudár, mindig is a sudár nők nyűgöztek le, ez van és igen, számít az az öt centi, és a nagylábujjad, meg az ikes igék. Nem tudtam megbékélni vele, sajnálom, ez van így igaz és én tehetek róla, az én ízlésem ilyen és tudom, hogy nincs tökéletes. Se Férfi, se Nő, és nem is várom el, de másrészt vannak korlátaim, fel kell vállaljam őket, mert nem tudtam meghaladni – szerettem volna, de nem sikerült és nem gonoszságból történt mindez, sem tudatos, sem szándékos nem volt, hanem magamat is becsaptam, még előtted.

NEM SZABAD KÍMÉLNI EGYMÁST.

Brutális őszinteség kell, egyedül a brutális őszinteség korrekt. Mert az világos. Mert így Igaz és igen, magammal is, tehát menni ahhoz, akit érzek, akit most érzek, akárhány év után, aki vonz a vágyam követni és menni és belehalni, ha úgy kell legyen. De csinálni, megpróbálni és lehet, igen, hogy átnéz rajtam, de ennek ellenére, megpróbálni, és adni, még adni, nem kevesebbet, hanem többet, és még, mert csak így juthatok el az abszurdba, pontosabban csak így eshetek át az abszurdan szubjektívből az igazságba. Tapasztalás által, hinni, merni, dőlni és elkapnak vagy sem. Bizalom az igazság józanít, azonnal a fény bevilágít a sötét barlangba, és lehullik a lepel. A csodás árnyjátékról kiderül, hogy csak egy torz bábos figurái vetültek a lelkem vágyaim által elsötétített önsajnálat falára. és akkor egy csapásra vége, a függésnek.

Azonnal, mert az Igazság hasba vág, üt, nem szavak, hanem gyomorszájon rúgás, radikális és akkor vége van. Szerelem, vagy függés, vagy imádat, vagy munka, vagy párkapcsolat, vagy barátság, vagy közösség, bármilyen. Egyre megy, a modell, az egy modell, az igazsághoz vezető út ez: Adni kell. Magamat. Semmit vissza nem tartva, minden kincsemet, kitenni magam annak, hogy elkap vagy sem, kockázatos, igen, gyakran fáj is, de utána jó lesz. Megígérem. A szerelem önzés, az önzés függés, a függés önimádat. Jó belehalni.

Joós István, 2013. január 12.

Kapcsolódó élmények:

Hozzászólások