Út a sötéten át

Férfi-Nő

Út a sötéten át

Sötét van. Sőt. Köd is. Halmozottan kilátástalan napok, a legsötétebbek az évben, sokakon látom, magam is erősen érzem. Ezt. A Fény hiányát, a kínt, a reménytelenséget, és másrészt, hogy nézőpont és elvárás dolga. Ez is. Rosszul, erőtlenül, frusztráltan vagyok napok óta, amire ma egyszerű megoldást találtam.
Elfogadni, hogy nem látok. Épp. Bárhogy is erőlködöm. Nagyobb rendszer része vagyok és a nagyobb rendszerben sötétség van. Megadni magam ennek. Hogy semmi van épp. Sőt. Skizofrénia. Van. Mert egyrészt elképesztő tettvágy feszít, de másrészt nem világos az út. Egyszerűen nem látszik. Mintha minden az asztalon lenne, előttem, de átlátni mégis képtelen vagyok. Feszül. A Valami. De nem tud kitörni. Még nem. Mert még nem jött az ideje el. A potenciál szükségszerűen megnyilvánul. Végül. De a mikor NEM az én döntésem. Szép ez. Mint az izzó. Végül világít. Feszültség és ellenállás megfelelő aránya a kérdés. Csakis akkor. Addig pedig el kell viseljem. És kísérletezni az ellenállás mértékével. A tettvágy potenciál. Bennem feszül. Még sincs megnyilvánulás. Még mindig nem, még mindig nem olyan, és én ezért magamat okoltam. Hetek, hónapok, talán évek óta. De ma valami átbillent. Sötét és köd. Van. Tőlem függetlenül van. Tehát nem jött még el az áttörés ideje, különben nem ez lenne. Másrészt nyilván közeledik. Jókedvű vagyok most, ezt elfogadva.


Nem kell messzebb lássak. Újrahallgattam a saját camino előadásomat ma, sokat segített. Mert épp erről szól. Vannak napok, amikor az ember egyszerűen nem lát. Míg aztán a fény megszületik. Minden évben ilyenkor vannak ezek a napok. Tavaly is nehéz volt. Tavalyelőtt is. Ezután kezdtem a blogot, mert úgy van, hogy a fény erővel tör át, mikor végül áttör, és az ember szó szerint születik olyankor újjá. Meg. Újra. Mintha videópálya szint lenne minden év. Ez az élményem. Amihez el kell engedjek. Elengedni visszafele, ami idejétmúlt, projektek, emberek, sok minden elmúlt idén is, álmok, vágyak, és másrészt előre is, tehát azt is el kell engedjem, hogy én látok. Hogy láthatnék. Ellenkezőleg. A jel a semmi ajándéka. A mélypont csodája, az egyértelműség. Az áttörés. Meg kell tehát engedjem a sötétséget. Sőt. Szeretettel és örömmel átölelni. Tehát. Rendben van, rendben vagyok, semmi baj nincs, csak sötétség van. Másrészt ez persze, hogy nem jelent tétlenséget. Ködben is látszik pár lépés, sötétben is, csak lassabban haladok. Lépesenként. Könnyű és kicsi, ez a sötétben helyes lépés jellemzője. Ami nagyobb, ami nehéz, annak nem most van ideje.

Könnyű és kicsi. És könnyű és kicsi alapon most is tudok haladni. Nem értem, mert nem érthetem a világmegváltó átfogó modellt, még nem, majd december 21, az új fény születése után, de lépni léphetek. Most is. Írhatok például. Örülhetek ennek, hogy feldolgozhatok most témákat, itt, amikre nem lesz akkor idő, amikor harcba robogok épp. A sötétség érteke. Feldolgozni. Lezárni. Elvarrni. Rendezni. Hogy az új roham idejére rend legyen. Halogatott apróságok ne nyomasszanak, ennek van most ideje, és öröm, sőt, kegyelem, ha nem onnan nézem, hogy ma sem indítottam épp világraszóló vállalkozást. Sok pici lépés, csakis így juthatok a sötétségen át. Vagy kínlódva. A sok pici jobb. Pályát lezárni. Elengedni. Újnak a formálódásába nem beleszólni akarni. Ennyi a dolgom. Engedni. Hagyni. Apró lépésekkel közben haladni. És ez elég. Most. Elég. Leveleket írok. Régieket válaszolok meg. Embereket hívok fel, tudva, hogy ők sincsenek jól. Kemény idők. Zseniális a karácsony, ilyen szempontból.

Köszöntőt írni, nincs is jobb elfoglaltság, rendet rakni, takarítani, ajándékot csomagolni, szaloncukrot kötözgetni, franciasalátát vágni, csupa-csupa remek tevékenység, nem kell jobb ebben a sötétben. Kitartás tehát! A kétségbeesés legalja az újjászületés. Csak az időt kell eltölteni addig, és lehet értelmesen.

Joós István, 2013. december 16.

Kapcsolódó élmények:

Hozzászólások