Az emberi boldogságom kulcsa az értékes vagyok érzés, aminek kulcsa a helyemen lenni, aminek kulcsa a közösség.

Hiszen a hely mindig másokhoz kapcsolódva van, aminek kulcsa tehát a kapcsolódás, aminek a kulcsa az önkéntes alárendelődés. Adni, amit tudok, magam őszintén felvállalva, önzésből, igen, mert nekem jó adni, amit adni tudok – de mégis alárendelődve, mert adom, amit tudok.

Fontos ebben számomra, hogy a kapcsolódás alárendelődés.

A másik öröme alá rendelem magam, önként, az által, hogy adok neki, a másik öröme nekem öröm. A világ hierarchikus tehát, de valójában mégsem, nem úgy, ahogy mi ezt a fogalmat értjük. Mert így öröm az alárendelődés, nekem a legnagyobb öröm, azaz többé nem “alá” vagy “fölé”, nem egó téma, nem ki a jobb versenyben, hanem önkéntes “önzés”. Távolabbról, közösségi szintről nézve pedig funkcionális kapcsolódás, mint a kisebb ér és a nagyobb folyam kapcsolódása, mely egylényegű, de funkcionálisan más, máshol van, máshol gyűjt vizet, más módon szolgál, és önként, örömmel árad egymásba.

A függetlenség zsákutca. És hazugság is.

Nincsen tó bejövő víz nélkül, hiszen kiszáradna. Azaz a magát függetlennek képzelő ember is állandóan elfogad, befogad, csak épp át, tovább nem enged, ha magából kifelé eret nem nyit. Sok megrekedés, és sok betegség oka épp ez, a függetlenség zsákutca.

Másrészt mégis érték, mert az alázat iskolájának fontos lépése. Mert nagy alázat kell, hogy az én a látszólag független, én a látszólag hatalmas és látszólag értékes valómból egy “jelentéktelen pici” patakot tápláljak, az önközpontúság tévedésébe rekedt ember félelme, keresztje ez, sötét éjszaka a pirkadat előtt, amint át kell mind menjünk, mert csak így juthat el az esszenciám, a lény-egem az óceánhoz. Az önkéntes önátadás által, csak így kapcsolódhatunk, csak így találhatunk örömet, kiegészülést, önmegvalósítást.

A függetlenség zsákutca és hazugság. Önkéntes örömteli alárendelődés az út.

Joós István, május 14.