Ma már bizonyított tény, hogy a szeretetteli érintés által olyan anyagok szabadulnak fel az agyban, amelyek oldják a szorongást, csillapítják a fájdalmat, erősítik az immunrendszert, ellazítanak, kiegyensúlyozottabbá, boldogabbá teszik a napi megéléseket.

Akinek viszont nincs tapasztalata ezen a téren, nem hogy nem vágyik rá, hanem – idegensége okán – még óckodik is tőle. Igyekszik távol tartani magát minden érintéssel járó helyzettől. Mintha egy bedugózott csatorna lenne az érintés elfogadása és adása, és mintha életveszélyt jelentene annak a kioldódása. Abból a szempontból érthetően veszélyes, hogy ismeretlen és mint ilyen, potenciális veszélyforrás.

Jómagam gyerekként a plüss állatokat dísznek használtam és nem értettem, hogy miért olyan nagy a kultuszuk. Néha a párna csücskét vagy a barackfát öleltem jó szorosan át, és teljesen betegnek és agyamentnek éreztem magam, hiszen ilyet senki sem csinál. Tinédzserként az első csókok után drogommá vált a srácokkal való ölelkezés, nem értettem, hogy miért. Miközben felnőttként is irtóztam attól, ha bárki is hozzám ér. Hogy lehet ilyen tapintatlan? Hát ezt nem illik! Munkahelyek, baráti kapcsolatok tökéletes érintésmentességgel zajlottak, ha hozzám értek pedig kikértem magamnak. Sőt, még ha buszon vagy a metrón vagy bárhol tömegben valaki hozzám ért, ki voltam kelve magamból. Az egyetlen hely, ahol képes voltam megengedni az érintést, az a párkapcsolat volt. Érthető, hogy miért voltam/vagyok attól is függő és miért volt végtelenül fájdalmas a két kapcsolat közötti átmeneti idő.

Az önismereti munkával kezdődött kioldódni az egész. Biztos tudjátok, önismereti csoportokban nem ritkán ölelkezés a köszönési forma. Minél inkább mondtam, hogy nem szeretek ölelkezni, annál inkább öleltek. Minél inkább kértem, hogy üljenek távolabb, annál inkább közelebb ültek. Így kezdett engedni a rendszer. És azóta a buszon sem olyan zavaró, ha valaki hozzám ér. Elképzelhető, hogy neki megszokott dolog ez. Nem feltétlen akar bármi rosszat, különösen nem bántani engem. Csak neki mondjuk fel sem tűnik, hogy szorosan ülünk. Sőt, lehet, hogy úgy jó neki. (Attól még felállok, ha túl szorosnak találom.)

Szóval azt mondom, érints! Nem, nem mondom, hogy idegeneket, azt sem, hogy most akkor egyik pillanatról a másikra mindenkit fogdosni kéne. Ha nem megy emberrel, kezdd növénnyel vagy állattal. Aztán érintsd meg a szeretteid. Egy kis simítás, ha elmész mellette vagy ha leteszed elé az ételt, vagy odaadod a távirányítót. Különösen ha nem vagy jól. Igen, azt mondom, hogy ne várd, hogy majd valaki téged megsimogat, megölelget, hanem tedd meg te magad. 🙂 Ahogy Biegelbauer Pál mondja, azzal hogy te érintesz, te magad is érintetté válsz. Arról nem beszélve, hogy a túlzott szexualitásnak és orgazmus keresésnek is csökkenhet így a jelentősége, mert végső soron az is az érintés-érintkezés egyik formája, amit sokan talán bújtatott érintésre is használnak.

Ha pedig egyedül vagy (tudom, hogy furán  hangzik elsőre), akár magadat is megsimogathatod. Az arcod, a karod, a lábszárad. Különösen, ha fáj valahol. Még egy-egy puszit is adhatsz a saját karodra, kezedre. Tudom, hogy elképesztőnek tűnik, de a saját magunk iránt érzett szeretet is gyógyító.

Szintél Biegelbauer Pál beszél az érintésnélküliség haláláról. Hogy érintés nélkül valahogy befagy az ember egy része, a testben lévő bizonyos energiák . Megkeményedünk, élettelenné válunk, páncéllá erősödhetünk, amin a szeretet sem megy át se ki se be, ami nem enged valódi áramlást két ember között. Legyen szó barátról, társról, gyermekekről, bárkiről. Idő, míg ez a páncél felolvad, idő, míg felolvadunk.

Frei Kitti, 2017 március 6.

 

Kapcsolódó élmények: