Kapaszkodni öngyilkosság, Ölni Jó

szerkesztőség szerkesztőség on május 16, 2017

A réginek meg kell halnia. Teljesen. És annyira elrontjuk ezt, általában. Kapaszkodunk, mert félünk. Holott éppen kapaszkodni a valódi öngyilkosság.

Mert lassan elszáradok, elhalok, ha kapaszkodom, világok között elakadva, ahol a régi már nem éltet, az új pedig még nem tud érkezni, mert tere, helye nincsen. Lépni nem egyszerűen a láb emelgetését jelenti. Nem. Hanem annak az elemelését. Ami jó, ha megy játékosan, de ha nem akkor szakítani, tépni kell. Magamért és a másikakért is.

Teljesen mindegy, hogy párkapcsolat, munka, vagy család, a ciklus azonos. Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz. Mégis megtagadjuk, elhazudjuk, ügyeskedünk vele. Őszben ragadva álmodozunk a nyárról, ami pedig NEM jöhet el, míg meg nem hal; el nem pusztul mindaz, aminek elmúlt az ideje. Igen. Ezt látom. Magamon is. Másokon is. Meghaladott kapcsolódásaink kötnek. Jók voltak, egykor, de elmúlt az idejük, tehát Lépni kell belőle, tovább, és igen, akár leölni, Erővel, elvágni, karddal, ha kedvesen nem megy.

Nem megúszható.

A fájdalom sem, és a magány sem. Ősz és Tél. Kell. Mindkettő kell, nem halad, nem haladhat annak az élete, aki bármelyiket megúszni próbálja. Sőt. Fontos ez. Hogy vannak idők, amikor Ölni a Becsületes. Egyenesen. Tisztán. Karddal. Amikor Annak Van Ideje.

Joós István, 2013. július 28.

 

Kapcsolódó élmények:

 

Hozzászólások