Felrobbantotta magát. Csudába is, mit tehet az ember a vak megszállottság ilyen mértékével szemben?? … Egyet bizonyosan, hogy maga józan marad!

Nagyhét van. Ami az emberek nagy része számára persze semmit nem jelent, még ha tud is róla, ha ismeri is a szó jelentését, és ez másrészt rendben is van, húsvét jelentősége és üzenete karácsonnyal ellentétben valóban meglehetősen ködös – amivel azonban, úgy tűnik, immár muszáj lesz foglalkozzunk.

Európa jelenlegi válsága, a robbantások és a vallás, azon belül húsvét ugyanis meggyőződésem szerint szorosan összefügg – mégpedig nem csak a robbantók vallási meggyőződése, hanem a mi arra adott reakcióink okán is.

Három témáról lesz szó:

  1. A másság és ellenség fogalmak közeledésének veszélye, hogy állunk ezzel, ha őszinték vagyunk, hasznos-e az úgynevezett politikai korrektség?
  2. A minket ért agresszió hatása az együttérzésünkre, szeretetünk mennyiben sérül ez által, volt-e egyáltalán, felelősségünket látjuk-e?
  3. Meggyzőződések és érdekek konfliktusa, filozófia és tudomány közös világkép gyanánt elég-e, hogyan léphetünk tovább?

… mely három témában számomra a közös, hogy a világ nagy része számára elsikkadó húsvét üzenetének leglényegéhez: “magamat másokért”, tehát az áldozat témához kapcsolódnak.

Ad 1. – A másságról őszintén

Meddig csinálunk még úgy, mintha a probléma megoldódna attól, hogy nem beszélünk róla? Politikai korrektség. Ugyan! Szavak csak, amiket a meggyőződések nyilvánvalóan nem követnek, magam részéről biztosan, vállalom, sötét utcán a túlsó oldalra a szembejövő külső, tehát genetikai mássága (megjelenés) és/vagy kultúrkör beli mássága (öltözködés) miatt máig lehet, hogy átmegyek. Ez az igazság. Hogy a “másokkal” szemben zsigeri előítéletek olykor máig bekapcsolnak, különösen, amikor magamat kisebbségben vagy veszélyeztetve érzem, amihez képest a politikai korrektség – hogy erről “nem beszélhetek” – épp kapóra is jön, mert segít az igazi érzéseimet elrejteni, miközben azok lassan oldódnak csak. Ha oldódnak egyáltalán… ugyanis sokaknál figyeltem épp az elenkezőjét meg, hogy a sötétben ezek épp elfertőződnek.

Nehéz ez nekem. A másság. Hogy – mondom tovább, ha már őszinteségbe kezdtem – “ők” számomra gyakran mind “ugyanúgy” néznek ki, ami “tőlünk” külső jegyekben látványosan eltér, hogy számomra idegen nyelvet beszélnek, hogy a meggyőződésük számomra ismeretlen, sőt idegen, hogy sokan közülük valami számomra megfoghatatlan, olykor szinte félelmetes intenzitással néznek, léteznek, élnek… nehéz hozzánk hasonlónak – bátor leszek, és kimondom: azonos értékű embernek látnom őket. Olykor. Pedig tudom, hogy azok. Amit mondogatni nyilvánvalóan felesleges, hanem ebben nekem a tetteik segítenek.

Ahogy a gyermekét félti, szüleit szereti, övéit védi, ahogy egy jobb élet reményében mindenét hátrahagyva csónakba, kívülről lezárt teherautóba száll, magát kiszolgáltatva, mert más lehetősége nincsen, maradni már nem tud, ősei földjén, minden ragaszkodása ellenére sem. Hontalan emberek, akik számára minden, amit magukkal hozni tudnak jelentőségében szükségszerűen felerősödik, közösség különösképp, természetes tehát, hogy az övéi társaságát keresi, mert nyilvánvalóan hasonlóan lát minket másnak, ahogy én őt, mely szorult helyzetben persze, hogy fontos minden, ami őt az övéivel összeköti, tehát a közös meggyőzdések – mint amilyen a vallás –, hogy erősödik ezek jelentősége. Sokaknak. Mert megtartó ereje van. Mert megnyugtatja őt, fagyos estén összehúzódva, felértékelődik a közösség és ami bennük közös, tehát a meggyőződések. Olyannyira, hogy egy ponton akár már áldozni is hajlandó magát. Az övéiért. Sőt. Ha arra a pontra már eljutott: a meggyőződéséért, tehát például a vallása nevében is.

Ismered? Én sem. De ráismerek. Ősi keresztény hősök, nemzeti vértanúk, felvilágosult, máglyán megégetett tudósok, a haza és Európa nagyjainak önfeláldozásában – hogy hajlandók áldozni magukat, ez lenyűgöző, szinte irigylem.

Ad. 2. – Van-e felelősségünk?

A párizsi merényletek nemrég őrizetbe vett elkövetője nem bevándorló. Hanem Brüsszelben nőtt fel, és egy erősen hátrányos helyzetű, tehát kemény környéken épp viszonylag normális fiúnak számított. Míg aztán valamilyen kisebb vétség miatt börtönbe került, ahonnan már “radikalizálódva” jött ki.

Hogy ez miért érdekes? Mert a radikális aktivisták legfogékonyabb – két lábon járó intelligens fegyverré konvertálható – közönsége pontosan azok, akik bár közöttünk, itt, Európában élnek, de akiket integrálnunk nem sikerült. Sőt. Elkeni az igazságot ez az integráció szó – szeretni nem sikerült őket. Nem mert nem akartuk, hanem mert magunkat, egymást sem tudjuk, általában rendült a szeretetre való képességünk meg, amivel tehát az integrációs képességünk is minimálisra zuhant. Elviseljük őket, “szolgáltatunk” is, társadalmi szinten, segélyt, orvosi ellátást, de VALÓDI kapcsolat, valódi szeretet, valódi figyelem a “mások” felé alig van, mert a magunk baja, a magunk üressége minket túlzottan leköt, mert magunk nem vagyunk jól.

Kemény ez nagyon. Hogy pedig ők átlagos srácok voltak, fiatalkorukban, akik hozzánk vágytak tartozni. Az európai álom részeként reméltek boldogabb életet, amire mi valódi esélyt soha nem adtunk, mert valódi figyelmünk rájuk soha nem volt. Az integráció ugyanis munka. Sőt. Sok-sok-SOK munka, amihez jól kell az embereknek lenni, mert ez intézmények által NEM megvalósítható, hanem csakis a különböző néprétegek személyes kapcsolódása által történhet, és úgy is idő, sok-sok-SOK idő, hinni, emelni, támogatni, tanácsokkal ellátni, vigasztalni, ami csakis lelkesedés önfeláldozó hevületéből táplálkozva lehetséges, hogy emeljük a másikat, de ez a nyugaton régen kihalt, hanem helyette mi bizonytalanságban, tehát harácsolásban, tehát válságban vagyunk, “másokra” erőnk így nincsen, hanem kompenzálunk csak, intézmények útján, pénzzel, valódi érzelmeinket a politikai korrektség álcája mögé zárva.

Visszatérve: mi nem fogadtuk őket be. A radikális közösség viszont igen, tehát oda csatlakoztak, mert a túlélésükhöz szükséges figyelmet onnan kapták meg, identitást – ami minden ember számára nélkülözhetetlen, hogy valahova tartozhassak – így nyertek. Ott. Tehát meggyőződéseket is. Mert MI nem tudtuk megadni neki. Miért? Miért is… Lelkesedésről írtam az előbb, hogy az kellett volna hozzá, meggyőződés, ami Lelkesít, és pontosan ezért nem tudtuk megadni nekik, mert NEKÜNK SINCSEN. Lelkesedésünk, meggyőződünk: nincs. Nem nem akartuk befogadni őket, hanem nem tudtuk, mert NEM VOLT HOVA. … (!) … Nézz szét! A kortárs nyugatnak közös meggyőződései – tehát közösségei – alig maradtak, hanem nekünk helyette egy ideje érdekeink – és szövetségeink – vannak. Csakhogy ez kevés. Fontos tanulság, amit muszáj lesz lassan észrevenni, hogy a meggyőződéssel szemben az érdek kevés, és mindig is kevés marad, mert a meggyőződés adta identitás mélyebb, erősebb, fontosabb. Honnan tudom? A tények bizonyítják. Meggyőződésükért az emberek áldozni hajlandók – az igazi identitás ilyen –, komfortzónájukon messze túl, akár az életüket.

Ők teszik. Magukat szerintük nagyobbért. Adva. Mi nem. Húsvét már megint…

Ad 3. –  A világkép válság megoldása

Így tehát a meggyőződéseiben megrendült, sőt vélekedések káoszában fulladozó – korábbi közös meggyőződéseit intelligenciája fényében önkezűleg kiirtó – nyugati civilizáció meggyőződések alapján álló közösségektől szenved napjainkban csapásokat, amit bölcs lenne nem totális háborúba fordítani, mint azt a napokban politikusok nyilatkozzák, és az érdekeink látszólag követelik. Hanem valamilyen közös alap újrafelfedezése lenne hatékonyabb. Ugyanis nem egyszerűen csak megerősödni és helytállni kell, hanem tartós megoldást csak az hoz, ha a valódi háborút, tehát a meggyőződés-veresenyt sikerül megnyerni. Jó hír, hogy az erősebb bizonyosan diadalt arat. “Rossz” hír, hogy nem katonai erő a kérdés, hanem emberség, jóság, szépség, igazság – akinek a meggyőződései tisztábbak fog a másiktól hódítani, tehát nyer, mert az elavult hitrendszer szükségszerűen nem megfelelő alap többé, mert az emberek ezt érzik, tehát lelkesedésük csökken, míg végül átállnak.

Ok. Akkor tehát: közös hitrendszer a kérdés, ami közös meggyőződésként igaz, tiszta, Lelkesít! Lássuk csak… teljeskörű kellene legyen, és mindenki által elfogadott. Hmm. Vallást elő sem veszem, nyilvánvalóan kidobtuk, Európa már csak szóban keresztény, hivatkozási alap tehát az nem lehet, akkor ami marad: filozófia és tudomány. Csakhogy. Filozófia bár van, de a filozófia túl sokszínű, és bár a tudomány megfelően egzakt – alkalmasan egyetértünk abban, amit tudunk –, de ez meg NEM teljeskörű, mivel szükségszerűen csak a bizonyítható dolgokra vonatkozik. Gondban vagyunk tehát. A filozófia logikája több verziót enged, a tudomány konkrétsága pedig csak részben ad válaszokat – azaz teljeskörű és egységes közös alap egyik sem lehet. Hmm. Más szavakkal: a “logikán” és a “tényeken” túlmutató dolgokra vonatkozó egyetértés hiányzik. Tehát a közös Hit. Valamilyen. Hogy ugyanazt elhiggyük, tehát ugyanazt, igen, valljuk, tehát egy közös vallás, mégis csak…

Megöltük, ami volt. Nem baj, sőt szerintem jól van ez így, nem lehetett másképp, egyrészt mert túl lassan fejlődött, tehát elavult, másrészt mert meg kellett próbáljunk tisztán csak magunkra, tehát intelligenciára és egóra támaszkodni – de most akkor muszáj rámutatni, hogy úgy tűnik, ez mégsem elég. Szükségben vagyunk ugyanis, meggyőződésem szerint: valamilyen közös vallásra van szükségünk. Amit nem egyszerűen csak értünk, hanem ÉLMÉNY szinten közös, mert a legerősebb közös meggyőződés az, ami élmény szinten azonos, hogy Helyes, Igaz és Jó. Így tűnik. Hogy a közös élethez, és közös virágzáshoz, és a “mások” közösségi integrációjához abszolút alap kell, tehát meg nem kérdőjelezett közös nevező, amihez filozófia és tudomány kevés, hanem ezeken túllépve a Hit világában megvalósuló összhang is  muszáj. Hmm. Fix pont kell, valóban, mint az ősi bölcsek mondták, amit azonban sem a tudomány, sem a filozófia nekünk megadni nem tud, hanem elhinnünk muszáj, Valamit, saját tapasztalat alapon, hogy valódi legyen a bizonyosság.

Világkép válságban vagyunk. Tehát nem migráns, nem kisebbségi, sem gazdagsági a válság, mert mindezek csak tünet. Az egyén sorsa a közösség sorsa, a közöség sorsa pedig a közös világkép, tehát annak részeként: a közös hitrendszer állapotán múlik, mert közösség csakis közös világképre épülhet. Fontos ez nagyon. Közös alap hiányában ugyanis nem csak integrálni nem lehet, de a közösség sem működik, tehát elbukik azokkal szemben, akiknek VAN közös alap. Hmm. Ellenségkép – tehát közös érdek – ideig óráig bár összetart, de az érdekszövetség csak, tehát valódi közösséget bizonyosan nem alapozhat, mert ahhoz közös POZITÍV meggyőződés is kell. Tehát: Hit. Valamiben. Valakiben. Bármely közösség erejét végül ez határozza meg, hogy miben Hisz. Legerősebb az, ahol leg megingathatatlanabb az alap, amihez a vallás, sőt, az egyistenhit a legmélyebb és leguniverzalisabb. Lássuk ezt! Ne engedjük, hogy a terroristák látszólagos vallásos meggyőződése a vallás újrafelfedezésének és életünkbe való visszaemelésének útjáról minket eltérítsen, nem szabad, hogy a meggyőződéseiben szétzilált, önbizalmában megrettent, őszinteséghiányos nyugat érdek-vezérelt fanatikusok látszólagos vallásossága miatt tovább távolodjék attól, ami az egyedüli továbblépés lehet.

Csak mondom…

Ugyanis hiába kérdezed, hogy ez mind remek, és akkor most mit is hogyan is tehetünk: mert gyakorlatilag szinte semmit. Mármint össztársadalmi / politikai szinten nem. Kemény ez nagyon, de a politika dolga ma a túlélést biztosítani, amíg a társadalmi közös meggyőződés megerősödik. És persze emellett még egyéni Példa lenne a vezetőktől jó… Közös értékrend a probléma, ami, más szavakkal: közös hitrendszer, még másképp mondva: egyetértés abban, amit mind vallunk – ami azonban NEM jöhet felülről, bármilyen csábító is ez a lehetőség a hatalmat gyakorlóknak, hanem abszolút és maximálisan személyes kell legyen: az emberek világképének személyes újjászületése, vallás személyes újrafelfedezése szükséges. Hogy az milyen? Hmm. Mintha sem a Jézus személyét központba állító, sem a szöveget magasra emelő rituális verzó nem vált volna be. Ezt látom, így érzem. Míg másrészt a jézusi tanítás figyelmes vizsgálata számomra egy ideje lépésekben segít, egyszerű fogalmakkal: az Atya szeretetére és az emberek testvériségére összpontosító személyes kapcsolat Erős.

És itt térünk húsvéthoz megint vissza. Karácsonyt értik az emberek. Szeretet, Atya, jászol, Jézus, csillag, pásztorok, Fény – ez többnyire mindenkinek világos, legalább mint remény, hiszi vagy sem. Csakhogy kevés. A szeretet eszméje adta remény magában kevés, hanem a cselekvő szeretet megvalósulása időszerű, hogy tehát magunkat másokért korlátozni, kis vágyainkból áldozni is tudjunk. Ami a húsvét téma. Áldozni. Kiszolgáltatni tehát magam azért, amiben valóban hiszek, ami valóban meggyőződésem, ami valóban Lelkesít. Muszáj eljussunk ide. Önmagunk jókedvű és önkéntes korlátozásához – csak ez Igazi – félelmek, sőt veszélyek ellenére is. Feltétel nélküli szeretet eszméje után MOST a cselekvő szeretet megvalósulása időszerű. Konkrétan, a mindennapokban, hogy egymással így kapcsolódva aztán a közösség megerősödjön, míg végül már integrálni is tudunk. Majd. Barátokkal, családdal kezdődik, és észbontóan hosszú az út. Viszont képes vagyok rá, képesek vagyunk, képes vagy – GYERÜNK! :-)

Hozzászólások