Éjjel fél három. Megígérem magamnak, hogy most utoljára nézem meg az órát. Hatkor úgyis csörög magától. Az már csak három óra.

Irma megszólal:

„ Na tessék, gyönyörűen fogsz kinézni karikás szemekkel, kialvatlanul. „

Ettől a gondolattól persze a maradék álom is elszökik. Valahogy csak sikerül elaludnom és az óra visítására kelek. Az első pillanatban, mikor magamhoz térek érzem, hogy fáradt vagyok.

Testileg-lelkileg. Még egy kicsit fekszem az ágyban és átadom magam a se boldog se szomorú amolyan üresség érzésének. Ekkor a belső hang újra ordít:

„ Indulj, készülnöd kell, ha már kitaláltad magadnak ezt a marhaságot. „

Csak kilenckor érkezik, reggelire jön, addig mindennel el kell készülnöm. Még utoljára szétnézni a lakásban, hogy makulátlan tisztaság várja, rendbe tenni magam az utolsó fél órában, hogy a lehető legfrissebben várhassam.

Megszokásból persze először kávéért botorkálok. Nem mintha anélkül nem lenne az egekben a vérnyomásom. Észreveszek néhány apró morzsát az asztal alatt, biztos tegnap este esett ki a zacskóból, mikor a kifliket rendezgettem.

Még reggeli, megmerevedett testemmel kúszok alá felcsipegeni azokat, egyesével. Közben ellenőrzöm a padló egészét, de elégedetten konstatálom, hogy jó munkát végeztem tegnap a nagytakarítással. 7 óra. Sietnem kell a fürdőszobába. A ruha kiválasztásával nem kel bajlódnom, azt már napokkal ezelőtt kigondoltam. 

„Fél 9-re készen kell lenned, hátha előbb ér ide…” – figyelmeztet a fejemben Irma.

Elégedett vagyok, mikor végignézek magamon a tükörben. 10 perc fél kilencig. Már csak a reggelit kell kitálalnom.

Most már őrülten izgulok, két hete várom ezt a napot, de most azt érzem, már csak túl akarok lenni az egészen. És visszagondolni rá. Ezek az visszagondolások, újra élések néha jobbak, mint maga az együttlét és sokat segítenek túlélni a következő találkozásig.

Háromnegyed 9. Nincs már más dolgom, csak várni. Ha még dohányoznék, most rágyújtanék. Ha este lenne, innék egy pohár bort. De így marad a kávé és az értelmetlen facebook görgetés.

9 óra 10 perc. Minden pillanatban megérkezhet. Remélem minél előbb ideér, mondta, hogy csak 10-ig tud maradni. 9 óra 30. Irma kiakad:

„ Írj neki, hogy már ne is jöjjön! Mit képzel? „

Telefonért nyúlok, látom, hogy 10 perce volt fent facebookon. Arra gondolok, lehet, hogy pont most parkol. Tudom, hogy hétköznap reggel nehezen találni a ház körül helyet.

9 óra 45. Sem üzenet, sem hívás. Mondjuk hívni eleve sosem szokott. Mindig csak üzen, azt is csak röviden. 

„ Még öt perc és megírod neki, hogy menjen a francba és soha többé ne keressen „ – alkudozik velem Irma.

Tudom, hogy igaza van. De nem bírom megtenni. Pedig kérdőre kéne vonnom. Dühösen, kiábrándultam, sértetten, csalódottan vagy szomorúan. De félek a választól. Félek, hogy akkor már sosem jön. Vagy sosem ígéri már meg, hogy jön. Ennyit írok: 

„ Akkor jössz ma ? „ 

11:00 – nincs válasz…

Nők százainak története. Ha téged is megérint, ha holnap 
már másképp csinálnád várunk az EgoYoga közösségben. 
Kép: J J. Jordan