Az alábbi írás az EgoYoga oldalra érkezett. A szerző engedélyével osztjuk meg.

A leírás egy hosszú útról szól. Mindannyian egyediek vagyunk, mégis vannak, akik úgy érzik minden sorból kilógnak és ezek az emberek a kirekesztettségtől önmaguktól is próbálnak menekülni. Tudom, mert én is átéltem, ezért is ragadta meg a figyelmemet a megosztás. 

„Gondolkodtam, leírjam-e vagy sem.

Mert amikor bizonyosságot érzel, az eltölt, felhevít, de egyben elcsendesít és nem akar ordítani, győzködni másokat.

De ma olyan hálát érzek! És ahogy végiggondoltam, ez pont az a hely, ahol megírhatom — de nem önigazolásként, hanem örömhírként, vagy ahogy a kezdet is erről szól, hálát adni.

Azon túl, hogy naplót nem írok évek óta (pedig szerettem régen). És azzal együtt, vagy azért, hogy kapcsolódhassunk — mert az olyan ritka, őszintén, figyelve, megértve.

Ma megint egy szintetizáló naphoz érkeztem, olyanhoz, ami évekkel ezelőtt volt csak talán.

Ennek egyik oka, hogy sikerült haladni az Út-mutatóban (István könyve) addig, hogy végre helyre kerültek olyan dolgok, amikről max sejtésem volt magammal kapcsolatban. Ezért elsősorban Istvánnak vagyok hálás. Másodsorban, ez az állapot az én munkám is. 

És örömmel tölt el, hogy végre elhihetem, nem csináltam rosszul — mert “rossz út” nincs… csak út maga.

Ez a beszámoló nem arról szól, hogy tanácsot kérjek, vagy feltárjak egy problémát (mélységekbe menően) tehát. Sokkal inkább arról, hogy összeraktam ma millió kis puzzle-darabkát.

Ezért csak röviden:

Soha nem voltam sorba-állós, nem hittem a klisékben, gyermekkoromtól kezdve a tagadás dolgozott bennem. Gyűlölet marta a gyomrom a társadalmi konvenciók tudatától. Ma is mindent kételkedve fogadok és nem szeretem a “hát mert ez így normális” dolgokat, legyen szó bármilyen értékrendbeli dologról.

Nekem a Gyermek- és Titán korom, ezért a lázadás és bizalmatlanság évei voltak. Individualistaként nehezen kapcsolódtam és csak felszínesen. Sosem értettem igazán, hogy miért, de a hibáztatás mindig a szülők felé ment — annak ellenére, hogy helyes utat is, követendő példát is láttam és látok mai napig is az életükben, sőt a kapcsolatunk már jó ideje rendeződött. De ma ők is, egy még eddig nem látott perspektívában tűntek fel bennem.

A tagadás éveinek gyökérproblémája: “valami gond van bennem, nem vagyok olyan, mint amilyennek lenni kéne, nem vagyok elég jó semmihez” – típusú énkép. Illetve ennek oldásaként kicsapongó, tudatmódosításos hosszú évek, promiszkuitás, majd még mélyebb bűntudat. Mindemellett “rendes” polgári életbe illeszkedő életút (iskolák, munkahely stb).

Ebből való kilábalásként elérkeztem a spirituális korszakba, majd a spiri-egóba, végül (hál’ istennek!!!) a spirituális csömörbe :). És akkor hagytam fel mindennel és mindenkivel, és eljöttem 2000 km-re, hogy újrakezdjem.

Habár sosem éreztem újrakezdésnek, de visszatekintve katartikus élmény volt, hónapról hónapra önmagammal találkozni és túllépni a határaimat, spiri könyvek nélkül Élni.

Felismertem Női oldalam; tudom hogy nem vagyok Rossz; és már gyakorlom a Gondoskodást.

Nem, nem vagyok még hűséges, hosszú még az út. De fejlődök.

És most (vagy talán épp ma) érzem igazán, hogy sikerült a mélyponttól igen messze jutni mind években, mind tettekben — szívben/lélekben.

Ma végre sikerült megértenem, hogy nem vagyok “későn érő típus”, nem vagyok “bolond”,

hanem mindvégig azon dolgoztam, hogy látható legyek magam számára.

Asszem’ most ennyi… 

ZS „

A dilemma ellenére jó, hogy megszületett ez a megosztás és a hála érzése bizonyítja, hogy olykor megéri be(le)állni egy-egy sorba.

Az EgoYoga az ÉNAKADÉMIA zárt közösségi oldala, ahol őszintén
beszélünk a kihívásainkról, és egymásnak saját élményekkel
reagálunk. Tapasztalatunk, hogy az életben az ember úgy tud a
legjobban haladni, ha fel meri vállalni, ami van. 
Álnéven eleinte könnyebb. Téged is várunk!