A beteg embernek szeretet kell. Sőt szerelem valójában… Hogy hisztis, önző, sőt akár diktátor lehessen, hogy megtehesse ezt, egészen elképesztően fontos a kibillent ember számára, mert ezen méri, hogy kellően lelkesítő-e.

Egyedül meggyógyulni lehetetlen, hanem az élethez kapcsolat, tehát törekvés, tehát szerelem, tehát lelkesedés szükséges, ami kell, hogy rajta kívül is meglegyen. Benned. Benned, aki “elszenveded” az ő hisztijét, követelőzését, erőszakosságát. Az övét, “aki pedig soha nem volt ilyen”. A beteg – kibillent, sikertelen, magányos – ember hisztije normális, és óriási értéke, hogy csakis igaz szerelemmel lehet elviselni, ha valóban lelkesítő neked a másik, és bizonyosan elhagy, aki nem ilyen.

Másrészt óriási veszély, hogy együttérzésből ne maradj!

Mert nem lesz elég erőd, mert minden más kevés, ami nem szerelem. Nagyon kemény ez. Hogy megölöd, ha csak együttérzésből maradsz, mintha bírnám, de épp nem, még akár a szülői odaadás sem elég, hanem a beteg ember igaz szerelmet kell találjon. Magában legelsősorban. Jó cél iránt. És másrészt mások felől, amihez lehet, hogy el kell ma hagyd, bármilyen nehéz is, bármennyire cserbenhagyásnak tűnik, helyes elhagyd, ha felé szikrát sem érzel már, mert akkor nem te vagy a társa, és így nem tudod segíteni a megoldásban. Mélyebbre fog esni, igen, de ez neki jó, mert az életben kell továbblépnie, amire csakis így képes, hogy mélyebbre megy kicsit az által, hogy még te is pofán vágod.

A betegség oka mindig kiszakadtság.

Nagy szavak következnek, mert ide nagy szavak kellenek: a beteg ember a mindenség rendjéből, a nagyobbal – és ez által a kisebbekkel: tehát az egymással és a világgal – való kapcsolatból van kiszakadva, önközpontúság vagy önbizalomhiány okán, állapota forrása, hogy maga akad, mely helyzetben a végső diagnózis minden alkalommal odaadás, tehát szerelem hiány. Mert nincsen minek odaadjam magam (volna, de nem mertem választani), vagy mert nincsen, aki nekem odaadja magát (volna, de nem sikerült fogadni). Az alázat iskoláját járjuk e földön mind, ahol bármely válság jelzés valójában csak, a betegség értünk van, de muszáj mélyebbre menj, hogy értelmezni tudd.

A beteg gyógyulása végül a szerelem.

Adva és kapva, persze, hogy nincs külön, egy érme oldalai, nincsenek egymás nélkül: aki nem adja magát valamely lelkesítő zenének szerelemmel át, azt más sem tudja követni, bárhogy is vágyik rá – akit valaki más követ és segít, de méltó zenét mégsem választ, azt elhagyják. Hisztizni jó, valóban jár a feltétlen odaadás, de másrészt céllal meg te tartozol, bármilyen furcsa is ez, hisztizni a betegnek akkor van joga, ha közben ezzel arányban célt is talál, választ, mutat, különben nem lesz ereje, mert kifogy a hite a gondozóinak. Cél kell. Hogy legyen miért élni, mert őszinte áldozat csakis hitből, hit pedig csakis a jó célból fakadhat. Az gyógyul meg, aki értékesnek érzi magát, mert rá az életben szükség van – és a másik is kell tudja, hogy miért áldozza az életét, hogy lelkesen menjen vele a harcba.

A szerelem végül Istenkapcsolat.

Törekvés. Felé. Egymáson keresztül, de minden szerelem lényege ez, aminek gyakorlati megnyilvánulása a felelősségvállalás, hogy igen, immár magam is hozzáteszek, életet csakis az nyer, aki ilyen értelemben az Isten országát, tehát a cselekvő részvételt, a közösség gazdagítását lelkesedése által meghatározott helyen minden erejével választja. Más az életre nem érdemes. Ez van. Tetszik vagy sem, családért vagy a gyerekeidért nem lehet meggyógyulni, minden szeretet is kevés, hanem a beteg ember szerelmet kell találjon, “A Szerelmet” kell megtalálja, amihez a hiszti fontos köztes lépés.

Joós István, 2017. augusztus 3.

 

Kapcsolódó kurzus: