Gondolom, ismered a kresztrefeszítés történetét. Nagyszerű. Itt olvashatod, ha felidéznéd – és akkor én egy másikat mesélek most, a saját változatomat, ugyanis az derült az elmúlt években ki, hogy ez az egész nem egyszerűen csak egy kétezer éve megfeszített emberről, hanem rólam szól. Itt és most. Konkrétan.

Sőt. Szerintem Rólad is…

Úgy kezdődik, hogy megjelenik a szép, az igaz és a jó. Bennem. Karácsony körül szokott megjelenni, amikor nagyon sötét van, villanásként a semmiből érkezik, hogy mit Kéne tegyek, hogyan Kellene éljek – egy Álom jelenik bennem meg, az igazabb, jobb, hasznosabb önmagamról, akivé most már aztán tényleg azonnal lennem kell. Nagy és Csodás. Lelkesít. És valahol mélyen legbelül bizonyosan tudom, hogy képes is vagyok rá, én, sőt küldetésem, dolgom, sorsom megvalósítani.

Mely okból erőlködni kezdek. Minden évben. Tettvággyal terhes feszülés az év első harmada, ami által kisebb lépéseket bár teszek, de összességében nem úgy haladok mégsem, ahogy azt magamtól én, az egóm várja. A csodák ellenére sem. Ugyanis a csodák jellemzője ennek az időszaknak – nagyszerű új emberek, lenyűgöző új ötletek, interjúk, meghívások, “véletlenek” –, de csak annál jobban frusztrál, hogy lám az irány helyes, csodák is mutatják, és mégsem haladok, mégsem igazán, mégsem elég gyorsan, mégsem ÚGY, ahogy azt magamtól várom.

Az elégedetlenség folyamatosan nő… és Vele kishitűség, önöstorzás, depresszió, aminek további lassulás, majd a tavasz érkeztére szinte tétlenség az eredménye. Egyszerűen csak mert túl sokat vártam. Magamtól. Még mindig. Amivel arányban az ellenséges külső hangok száma is nő – vagy csak én hallom egyre hangosabban őket – és megrázó megrendíthetetlenséggel kántálják ugyanazt: add fel, hagyd abba, arrogáns pöcs vagy csak, mit sem változtál, hazugság az egész, nem is valódiak a csodák, magadnak magyaráztad be, jelentéktelen vagy és szürke, lásd végre be, FESZÍTSD az álmodat meg!

Aztán eljön a nap – esetemben általában nagyhéten, a nyugalom és a figyelem váratlan pillanatai – mikor nem belátom ezt, hanem egy csapásra megvilágosodom. Hogy valóban meg KELL az álmomat feszítsem. És nem mert igazuk van, hanem mert külső ellenállás és belső frusztráció mértéke már olyan nagy, hogy egészen egyszerűen nem maradt más lehetőség, mint hogy fel KELL a keresztet vegyem, az álmom kell felvegye, tehát a csendes, a nyugodt, a bölcs személy bennem, minden áldott évben, és hagyni, hogy az egóm és a világ őt, tehát az álmot, a szépet, az igazat, a jót megfeszítse. Ez van most. Videó is készült. Ismét túlterheltem magam, és ki KELL a tömegek és főleg az egóm étvágyát elégítsem.

Lenyűgözően nagy teher szakad ilyenkor le rólam – nem is értem, hogy eddig hogyan bírtam. De jó. Végre! Az áldozat gondolata könnyű, szinte játékos az elmúlt hónapok feszüléséhez képest, meglepő nyugalom száll meg, a kegyelem egy speciális formája, amikor a saját rettegésemet és a környezet ellenállását egyaránt annak látom, ami, a nagy Rend részeként, az akarat jelzői, tehát fel is veszem a keresztet, szépen, nyugodtan – most épp a vállamon van. Közben elérzékenyülök. A tegnapi videót még megvágom, kiteszem mindjárt, és… megölöm az álmom.

Furcsa ebben, hogy bár zsigerileg bizonyos vagyok a feltámadásában, és hogy szebb, erősebb, nyugodtabb, nagyobb lesz, amikor újra visszatér, de ebben racionálisan biztos mégsem vagyok. Tehát valódi az elengedés, igazi a gyász most.

Lenyűgöző, hogy ez minden évben megismétlődik. Mindig ugyanígy. Mindig van egy álmom, ami Nagy és Csodás, és mindig meg KELL feszítsem, mert nem tudok másképp a saját tökéletlen akarásom fogságából szabadulni.

… az pedig külön döbbenetes, hogy az álmot megfeszítő egóm a lelkiismeretfurdalás erejéből merítve aztán egész évben az álmon dolgozik mégis. És sokkal sikeresebben, mint az év eleji erőlködés volt. Egészen elképesztő ez, hogy az álom megvalósulásának FELTÉTELE, hogy előbb megfeszíteni, feladni, elengedni tudjam. Tisztább, igazabb, jobb valósul így meg, mint amit ÉN eredetileg akartam. Mégpedig nem úgy, hogy Célként visszatér. Hanem hátrébb és beljebb húzódik, irányként érzem, amolyan titkos iránytű, kapcsolatnak is szoktam mondani, ami bizonyosságot ad, és így az év hátralévő részében keveset foglalkozom a Nagy Álommal, tehát jobban jelen vagyok, és az itt és most megtehető lépések napi öröme az út, ami sikerre visz.

Hogy ez így elvont? Hmm.

Konkrét példák, amit másoknál megfeszítendő álomként látok: férfiaknak ügy, munka, hasznosulás, siker, társ, csapat; nőknek férfi, felvállalás, szerelem, gyermekáldás; betegnek gyógyulás, magányosaknak közösség, neheztelőknek szülői elfogadás – úgy általánosságban: a boldogság.

Meg KELL az álmod feszítsd, hogy az megvalósuljon, MOST van az ideje, képes vagy rá – sőt magától történik, ha csak őszinte mersz lenni, ha csak eléggé figyelsz.