Te is szoktál vitatkozni magaddal?
Ismered azt az érzést, mikor magadat korholod, hogy “Hát, ezt már nekem rég tudnom kéne! De hát tudom is és mégsem tudom úgy csinálni!
Miért van az, hogy valamit hiába értek, nem tudok aszerint cselekedni?”
Szokott olyan érzésed lenni, mintha az eszed és az, amit érzel, teszel baromira nem lenne összhangban? Hát akkor meg kell mondjam, teljesen normális vagy. Merthogy többféle kiterjedésünk közül a fizikai és a szellemi megfelelő mértékben kap támogatást fejlődéséhez, felnőtté tud válni és a leginkább fejlesztendő az érzelmi világunk. Ez ragad meg a nagyon korai gyermekévek szintjén. Ha egyszerűen szeretném mondani: így az agyunk képes a jóval elmaradottabb szívünkkel vitatkozni.
Az érzelmi egészséget komplett társadalmak érzik egyre fontosabbnak. Nem csoda, hogy ilyen nagy az igény az önismeretre. Emberek tömegei érzik a bőrükön a szükségességét. Miért? Mert vitatkozni kénytelenek saját magukkal. Egy felnőtt psziché egy-egy brutálisabb ember módjára képes a saját gyermeki fejlettségű érzelmi világát bántani, korholni. “A francba, hogy megint elrontottam, pedig már rég tudnom kéne!”, “Miért nevetem el magam egy temetésen?”, “Hangosan köszönnöm kellett volna!”, “Nem lehetek ilyen lusta, hogy nem ágyazok be!” stb. És persze másokkal is így bánunk. Minimum gondolatban korholjuk a többi embert is.
Számomra itt nyer értelmet a belső gyermek fogalma. Hiszen felnőtt testem és felnőttnek megfelelő szellemi működésem egy parányi kisgyerek érzelmi világával él egybeforrva, és nem vagyok ezzel egyedül. Hiába tudja az agy, hogy így és így kéne, a kicsi érzelmi testecske bukdácsol, nem megy neki. Próbálja, akarja, tele van jóindulattal, de nincs elég tapasztalata, nincs elég ereje, nem megy neki, sokszor elrontja. És sokszor akaratos, mert évtizedekig csönd volt a neve, és mert néha irányítani szeretne, és sokszor pusztít is és mindent magának akar. Lehet rá haragudni? Lehet, de nem érdemes, mert a részem.
Aki magában nem találkozott még a gyerekkel, jó szülő se nagyon tud lenni, mert akkor minden, gyereknek szánt szidás, korholás, vélemény, a saját belsőm szidalma. Muszáj felismerni, barátkozni vele, megtanulni megölelni, megszeretni ezt a kis elmaradott részemet is. És itt nyer értelmet számomra az is, hogy megtanulni megszeretni az emberséget, az emberi esendőségemet. Mert hogy ez sosem lesz tökéletes, de mégis afelé törekszünk. Hajszálak választanak el egymástól, hiába tűnik sokszor hatalmasnak a különbség. Csak hajszál. Vagy még az sem. Végtelenül egyforma. Hihetetlen, de egy pillanatra utolérhetően megérezhető, hogy mind azért vagyunk itt, hogy minden kiterjedésünk egyformán felnőjön, így érjük el a lehető legteljesebb emberséget. Mindent, amit emberi tapasztalatunkban megfejlődhetünk. Minden összetevőben a harmóniát, összhangot, egységet, békét. Mind ugyan azért jöttünk és ugyan úgy bukdácsolunk benne.
Mintha lenne egy lábunk, ami teljesen kifejlett és lenne egy másik, ami egy 3 éves gyereké. A nagy láb folyamatosan korholná a kicsit, hogy miatta nem tudunk rendesen menni. Vagy takargatná. De attól nem lesz nagyobb a kis láb és nem lesz boldogabb a világ. Elsődlegesen saját magam minden alkatrészével való béke a feladatom, saját magam minden egyes apró összetevőjének a szeretete. A kis lábnak is. És annak elfogadása, hogy harag, düh, önostorozás nem fog segíteni abban, hogy megnőjön. Biztosan nem. Megfelelő táplálás, idő, gyakorlás, szeretet és figyelem. Csak ez segít. És haragudhatok, de nem jobb-e, ha szeretem? Ha elfogadom? És hovatovább, ha felvállalom? Itt nyer új értelmet számomra a “vállald magad!”, “légy sebezhető” felhívás is. Mindenki látja ugyanis, hogy az egyik láb rövidebb. Mindenki. Akárhogy próbálom titkolni. Akárhogy próbálod Te is. Mindenki látja, hogy nem megy tökéletesen a járás (sőt talán nem is járok, csak állok). Hogy van bibi. Hogy valami furcsa. Fontos ebben is az őszinteség. Mind így küszködünk. Van persze, aki olyan ügyesen tudja takargatni, hogy maga is elhiszi, hogy így oké. És van, aki alig biceg csak, mert a kis láb is elég nagy a járáshoz, de ritka az az ember, akinek mindkét lába egyforma. Tényleg. Valóban. 1000-ből egy. De van. Lehet példát venni, lehet tanulni tőlük. Szerencsére.
Ahogy édesanya a gyerekét, csak úgy tudom szeretni a “nem tetsző” részeimet is, feltételek nélkül. Feladatom ez. Legalábbis ezt tanulom, erre törekszem. Azt megelőzően a legfontosabb ez, hogy Te szeress. Az is csak másodlagos, hogy mást szeressek. Az az önszeretetből virágzik ki. Ez a cél. Itt nyer új értelmet az is, hogy “szeresd önmagad”, “szeresd a negatívumaid” és “szeresd felebarátodat is, mint tenmagadat”. Magamban és másban is szeressem az esendőt.
Hogy azt mondom, hogy akkor szabadon tombolhat bárki a benne lévő gyerekre hivatkozva? Nem. Szép fokozatosan tapasztalva a gyermek érzelmi test is megnő és karöltve működik együtt az aggyal. De míg kicsi, addig az agy felelőssége, hogy a határok meghúzásával kijelölje azt a végső keretet, amin belül az érzelmi motivációjú viselkedésnek mozgástere van, és megadja a szükséges elfogadást és támogatást önön érzelmi világának. Érzelmi önfelnevelés. Saját magunk szülei vagyunk elsődlegesen, és a saját valós gyerekem “rettentő viselkedése” hordozza tükörként mindazt, amivel önmagamban még nem mertem szembenézni. Amit még magamban nem tanultam meg kezelni. Az a gyerek azért nem tudja másképp csinálni, mert én nem tanítottam meg rá, hogy hogy kell. Én meg azért nem tanítottam meg rá, mert én sem tudtam. És itt nyer mélyebb értelmet az is, hogy “a gyerek a legnagyobb önismereti és spirituális tanító”. Upsz.