Érdekes ez, nagyon, hogy valóságosan azzá leszek, amit adok.

Elméletben már tudom ezt egy ideje, de észrevenni más. Hogy Adok magamból valamit, és a világ azt fogadja, tapasztalja, látja, tehát, és ez ma a lényeg, úgy néz rám. Aszerint, amit tőlem kapnak, az emberek úgy néznek rám, és ahogy ők rám néznek, azt meg én tapasztalom, élményem lesz róla, különösen, mikor el is mondják, mert esetleg hálásak, hogy milyennek látnak, hogy mit kaptak. Akkor pillanatokra én is látom magamat az ő szemükön keresztül, és ez engem befolyásol, megerősít, akkor, és később is, mert újra és újra eszembe jut, tehát még inkább úgy viselkedem, egyre olyanabb leszek, szó szerint azzá leszek, amit adok.

Csoda.

Csakis rajtam múlik, és ennyire egyszerű, valóságosan. Adni kell, bármit, ami lelkesít, amit szívesen adok, ami másoknak tőlem öröm, szükségszerűen növekszik benne az ember, mindig abban, amit ad, a megélhetés csak okozat.

Próbáltad?

Érdemes. Mármint odafigyelni erre. Ugyanis, ha önzést, ha önsajnálatot és szűkölködést élek és adok, abban is növekszem, mert akkor kevesen kapcsolódnak velem szívesen, kevesen kedvesek, mert nem jó velem. Így egyre kevesebben figyelnek rám, és senki nem erősít meg, és így egyre elkeseredettebb, depresszívebb, erőszakosabb leszek; tehát akkor abban növekszem, hisztiben, szűkölködésben és önsajnálatban.

Tudom. Csináltam ezt is. Míg annyira összementem, hogy a válság mélypontján elkezdtem adni. Ami eszembe jutott épp. Szivesseg.net. Játszótér tapasztalni, hogy van mit adj, hogy nem szegényebb, de gazdagabb leszel általa. Elkezdtem ezt. Akkor. Nem mert megbecsültem, hanem mert annyira rosszul voltam, hogy már nem volt más lehetőségem. Mint Adni. És azóta ebben, ez által növök, amit akkor adni kezdtem, és írni is erről írok.

Joós István, 2013. december 5.

 

Kapcsolódó ajánlás:

Hozzászólások