Válságnak tűnik, pedig szintlépés. “Csak”. Ami persze, hogy kín és szenvedés, ha ugyanazt, ha ugyanúgy, ha ugyanazokkal akarom tovább játszani.

A régi ideje elmúlt. A válság, a nehézség csak ezt jelzi. Hogy változás időszerű. Mintha egy nagy videojáték lenne ez az egész. Jól megkülönböztethető pályák, korszakok benne. Nagyon érdekes. Hogy minden akad, mikor az előzőnek vége, és közben csupa új is érkezik. Emberek, helyzetek, lehetőségek. Amiket azonban “használni” csak akkor tudok, ha a régivel felhagyok.

Végleg.

Tapasztalatom, hogy az előző korszak, pálya, szint viselkedésével, ha végleg felhagyok, akkor, csakis akkor nyílik az új meg. Sőt, akkor minden segítség is érkezik. Ezt látom. Mintha emberek, helyzetek, utak, erők “készenlétben” lebegnének körülöttem, amit még nem értek, hogy mért most, mért így, mért épp ezek, egészen addig nem, míg magam meg nem adom. Az újnak. Amit nem értek, de mindegy, legyen, teszem, ahogy érzem, bárhova is vezet. És akkor egyszer csak befordulnak a darabok, és minden összeáll, a pálya megmutatkozik, a látásom is kitisztul, és folytatom, igen, a Harcot.

Az élet, tehát a pálya teljesítése igenis harc, azonban a szintlépés nem az. Ellenkezőleg. A szintlépés megadás. Izgalmas ez. Hogy mennyire erőlködésmentes az átállás ideje, a pályaváltás, mintha téren és időn kívül lenne. A válság “leküzdéséhez” kell a legkevesebb akarat. Mert nem leküzdhető. A pályákon harcolok, de a válság, az átállás nem leküzdhető, mert nem az én dolgom. Hanem történik. Velem. Történik, mert itt tartok. Végeztem a pályával, vagy az elejére buktam vissza, mindegy, csudába, ez is milyen fontos, hogy mindegy, a lényeg, hogy időszerű.

A megoldás pedig hagyni. Szépen, lassan, játékosan hullámzón. Hagyom. Nagyon, nagyon érdekes. “Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével”, igen, és mégsem csak. Nem csak passzivitás. Fontos ez, hogy picit annál több. Aktív megadás, aktív elengedés, aktív lezárás is kell az újjászületéshez.

Joós István, 2013. október 16.

 

Kapcsolódó ajánlások:

Hozzászólások