Két választása van az embernek végül csak, közösség vagy arrogancia, csakis ez a kettő, e kettő és más semmi… ami tehát azt jelenti, hogy aki egy harmadik utat vél felfedezni, az még az arrogancia, tehát az önközpontúság, tehát a semmi állapotában van, és csalódni fog.

Tudom, mert csináltam. Soká. Sikeres vállalkozói korszakom nyilvánvaló önközpontúsága után, a holnapra tökéletes “manager” leszek arroganciája következett, aminek szintén lassú és kínkeserves volt a kimúlása – éveket töltöttem az “én felelős vagyok, mások is legyenek azok” / “azokkal kapcsolódom, akikkel jól működünk együtt”, tehát az “egy szemmagasság” iránti igény, a “dolgozom magamon, mindenki más is nőjön fel” állapotban. Semmi lett belőle. Mindig. Néztük egymást, de egyetérteni és hatékonyan dolgozni soha nem sikerült.

Magányba, sőt kudarcba fulladtam végül, mely ponton be kellett lássam, hogy egy szemmagasság nincsen – pontosabban van, csak épp közöm nincs azokhoz, akikkel egy szemmagasságot érzek, nem tud így lenni, hanem együtt működni mi emberek csakis valami nagyobbhoz képest tudunk. Ami alapján a “világ mégiscsak hierarchikus” megértés kimondása következett. És persze a nyilvánvaló igény, hogy engem mások nagyobbnak elismerjenek. Mert hát nem lehet másképp, gondoltam én, az önismeret sok éves bajnokaként, elképesztő magányom fenekén tettem segélykiáltásokat közre, hogy valaki kövessen végre, miközben persze magam nem álltam az Útba bele, magam indultam semerre… az “Ügyes” korszak ügyetlenekedése volt ez.

Míg végül léptem – ami az önteltség reneszánszát és reményteli kapcsolódáskezdemények sorozatának a halálát hozta, magam öltem őket le, én, a nagyszerű és (még mindig) arrogáns “Hős”. Mert megköveteltem, hogy de ismerjen el, engem a másik, mert igenis nagyobb vagyok, vízió-gazda, világkép-őr, szinte már bölcs, akit “csak hódolat illet meg, nem birálat”. Legkomolyabban gondoltam ezt. És pontosan ezzel arányban nem működött. Soká. Pontosabban – érdekes ez – belül működött csak, tehát nők irányában, akiknek imponált eme új sütetű magabiztosság, a Férfi, meglepően kemény hölgyekről derült ki, hogy na ők pontosan erre vágytak. De férfiak nem. Férfiak annak ellenére sem, hogy pedig a Harcba közben beleálltam, az Ügy épülni kezdett, a szándék láthatóan Jó, tér nyilvánvalóan Van, és a megvalósítás hibái is megbocsáthatóak. De mégsem. Amivel szintén éveket töltöttem el.

Míg végül az derült ki, hogy az alap állás, a cikk legelején leszögezett megállapítás hamis, ugyanis nem “közösség vagy arrogancia” van csak, nem ez a két választás mégsem, hanem szolgálat vagy önközpontúság közül MUSZÁJ válassz. Válasszunk. Mindenkinek. Végül. Kívánom, hogy Neked ez gyorsabban sikerüljön!

Ami tehát azt jelenti, hogy az egytelen valódi kapcsolat, ha mások befogadnak. Maguktól. Magukba. A valódi kapcsolódás egyetlen igazi módja: ott lenni egymásnak, tehát “lábakat mosni”. Egészen elképesztően komoly, lenyűgözően erős téma és helyzetek sorozata, ugyanis befogadni viszont csakis azzal arányban tudunk, amennyire készen állunk a befogadására. Közösséghez tartozni – másokat jól szolgálni – és szabadsághoz ragaszkodni egyidőben nem lehet, hanem merni KELL feloldódni, az egyedüli mód mindenemet merni másokkal kockáztatni, amihez a Rendet kell tudni elfogadni ÉS Ügyet lesz muszáj választani, különben alapja nincs a bizalomnak.

Az ember Rendben áll, tehát közösségben is, ahol korlátozza magát, valami nagyobb jó – az Ügy – nevében, vagy magában áll, tehát… magában áll, tehát magányban áll és szenved, sőt EZÉRT szenved, mert

minden szenvedés forrása tulajdonképpen mindig “csak” ez, a kapcsolódás hiánya, tehát az önközpontúság.

Magadat vagy másokat szolgálod? Az egy lényegi választás végül, amiben vezetőd, aki Téged szolgál: tud Neked segíteni. NEM abban, hogy őt elfogadd. Nem. Hanem a jó vezető az Üggyel (tehát renddel) egyre inkább összhangban működni segít, módja, hogy támaszkodhatsz rá ennek érdekében, aminek eredménye, hogy vele is harmonikus vagy. Csudába is. A vezető szolgálni tanít, ami NEM az Ő követéséről szól, hanem a Rendet mutatja meg, általa és vele az azzal való összhangot, tehát az igazodást gyakorlod. És ennyi. A vezető emberségben Példa. Más egészen egyszerűen nem működik, tehát NEM szakmaiság a lényeg. A vezető emberségben példa, és EZÉRT és EHHEZ magába, a lelkébe enged be, amit egy hosszadalmas úton haladva, lassan tanulunk mind…

Az vezető, aki másokat magába enged, azoknak vagy vezetője, akik támaszkodnak Rád, akiket a tenyereden hordozni képes (hajlandó) vagy. Minden igazi siker alapja ez. Amihez persze előbb saját egyensúly kell, tehát nem csak támasztanod muszáj, de támaszkodnod is – mert nem megy egyedül, sőt nem is fog, szükségünk van és mindig is szükségünk lesz egymásra. Mely okból Vezetők Klubja formálódik, és indul is hamarosan.

Barátsággal,
Joós István

Hozzászólások