Tökéletes vagy. És mégsem. Nagyon fontos ez, mert a boldogság alapvető feltétele megérteni, hogy a kettő egyszerre igaz…

Három alapvető élethez való hozzáállást látok az embereket magam körül figyelve: győztes, vesztes, törekvő – ami alatt nem eredményeket értek, hanem saját magunkról formált belső élményt.

A győztes lenyűgöző magátólértetődőséggel megy a legmeredekebb helyzetbe is bele, mert ez neki sikerülni fog, fel sem merül, hogy nem, sőt a dilemmát sem veszi észre, gondolkodni sem áll meg, nem érti mások min töprengenek.

A vesztes megtorpan, amikor kihívással találkozik. Ez neki nem fog menni, eddig sem ment, mindig megütötte magát, meg sem próbálja inkább, kivéve, ha minden körülmény egyszerre kényszeríti, és nincsen más lehetősége.

A törekvő látja a kihívást. Felmerül benne, hogy ez nem biztos, hogy sikerülni fog, de megpróbálja, csakazért is, mert ő jobb szeretne lenni, még ha meg is üti magát esetleg.

Az emberek nagy része szerint ezek alapvető minták, az én élményem azonban, hogy nem, ugyanis én például mindhárom voltam.

Győztes elsőként, gyermekkorom okán, akiben a kudarc lehetősége fel sem merült, de ezzel együtt arrogáns, nagyhangú, intoleráns, mert egyáltalán nem tudtam értelmezni, hogy mások mit vacakolnak, csapatjátékra alkalmatlan voltam tehát, imádóim voltak, de társaim sosem, hatalmas egóm önközpontú nárcizmusa mellé az én lelkemben nem fért más.

Aztán buktam. Felpofozott az élet, és ez akkora megrázkódtatás volt, hogy belül eltörtem, és vesztes lett belőlem. Évekig álmodoztam és Bizonygattam csak, tettek helyett. A világban való részvétel helyett az önismeret és a megvilágosodás vélt sikereiben mértem magam, könyvek százai, oldalak tízezrei, meditáció, jóga, majd ima, miközben frusztrációm egyre nőtt, mert haszontalanságom legbelül pontosan tudtam.

Míg aztán nem bírtam már tovább, és elindultam.

Azóta útonjárónak tartom magam, és az “ember” szóban foglalom ezt össze, aki fogalmilag, tudom, napi élményem ez: tökéletlen. Tökéletlen vagyok. Lásd. Ország világ előtt, vállalom – de másrészt tökéletesedő mégis. Viszont győztes többé nem. Mert a fiatalkori arrogancia elmúlt, a bukás esendőségem tudatát felébresztette, legegyszerűbben talán halálfélelemnek mondhatom, ami attól elválaszt. Tanultam valamit, amit korábban nem ismertem, és ez által a győzelem lehetőségét elvesztettem – viszont: közösséget nyertem. Nagyon-nagyon fontos ez. Látni. Hogy a győzelem magány, és az élet közösség. Ezt tanultam az elmúlt években, mely okból

már nem irigylem a világ győzteseit, sőt együttérzek velük.

Így lettem törekvő. Tehát tökéletlen. A halál tapasztalata többé belőlem ki nem irtható, és így tudom, hogy nem lehetek győztes – úgy, ahogy akkor, egyedül, saját erőből, úgy többé nem – ahogy azt is, hogy nem volt igaz, amikor az voltam. Hanem az életemmel játszottam csak, tehát magam semmibe vettem, ahova vissza számomra út már nincsen. A törekvés kihívása saját tökéletlenségem állandó tudása, ami tehát minden perfekcionizmus és maximalizmus nagy és alapvető korlátja, hogy a perfekcionista ember alapvető élménye a saját tökéletlensége, ezen akar változtatni, ami pontosan azért nem sikerülhet végül, mert a helyzet gyökere, a saját szubjektív alap élménye ez, hogy tökéletlen, ezen az alapon működik, tehát magát tökéletesíteni így bizonyosan soha nem tudja. Viszont…

Új élményként a halált megvető bátorságot ismertem azóta meg.

Sajátos állapot, aminek különlegessége, hogy az elragadtatás egy formája, mert valami külső lelkesít annyira, hogy bár halandóságomnak, a kudarc és fájdalom és bukás veszélyének maximálisan tudatában vagyok, de megyek mégis, mert mennem kell, mert Lelkesít, mert muszáj. Követés az élmény, hogy egy cél hív, így is hívom tehát. Követés. Évek óta gyakorlom, és egyre jobb vagyok benne…

A követő pontosan ugyanolyan sikeres lehet mint a győztes, sőt sikeresebb, mert többé nincs egyedül.

Ugyanis akinek jó célja van, annak közössége is lesz. Mégpedig nem mert akarja, hanem automatikusan, ahol a mindennapos együttműködés még marad kihívás, de a közös ügy, hogy ugyanazt vágyjuk, ugyanazt követjük automatikusan rendezi egymás mellé az embereket. Lenyűgöző ez, hogy mennyire nem is döntés dolga, hanem csak meghallja az ember egy nap, a célt, ami nem hagyja nyugodni, és onnantól az élete megváltozott, eldőlt, részletek még csiszolódnak, de a Hely innentől eldőlt.

Férfiaknak Ügy a világban, Nőknek is Ügy, egy Férfiban.

Ezt látom. Nagyszerű, ha ismered… Másrészt sokan nem ismerik még, nekik írok most, egy tegnapi konzultáció nyomán, bátorítás gyanánt, mert bár mondogathatom, hogy higgy, tarts ki, bízz, jó lesz, de talán a saját tapasztalatomat mélyebben mutatni értékesebb.

Győztes, Vesztes, Törekvő, Követő – én ezen az úton jöttem, másokat is ezen az úton látok, mert győzni egyedül magány, a vesztes erőt gyűjt, a törekvő célt választ, a követő pedig részes, hasznos, Boldog.

VAN tehát tovább, Neked, ha vesztesnek érzed épp magad, bizonyosan van, jártam ott, tudom, és a magát győztesnek érző, halált kísértő gyermekedet sem kell féltsd, mert az élet mindenképp szembejön, előbb vagy utóbb, de mindenkinek, amikor változunk, mert a szembesülés túl fájdalmas, és az önismertbe vagy vallásba vagy ezotériába vagy idealizmusba zuhant, élettől elszakadt barátod is rendben van, mert az út egy korszaka csak az is, amiből idővel bizonyosan továbblép majd, mikor a magányt már nem bírja.

Az ember részként, közösségben tökéletes, én ezt tapasztalatom, hogy a teremtés mindenestül egyben az, tehát magában semelyik részlete sem lehet – NE higgy a világnak, NEM vagy magadban jó, magában SENKI nem az, hanem a tökéletesség póz és magány és hazugság csak, ami sok SZENVEDÉST okoz, amíg elhiszed! 

Csodás Utat!
Joós István

 

P.s.
Az alábbi ábrán foglaltam a korszakos utat össze, és képzést is tartunk e témában. Ajánlom, ha érdekel hogyan léphetsz tovább és/vagy másokat szeretnél jobban érteni.

img_2561

Hozzászólások