Kőhegyi Mónika (coach)

10 000 Ft

konzultáció módja: Online, telefon vagy Budapesten személyesen
időtartama: 60 perc

Cikkszám: T-KM Kategória:

Leírás

Amikor magunk felé vállaljuk, hogy felmerül bennünk a kérdés, akkor arra valahol legbelül már ott van a válasz is.

 

tapasztalatai

rossz kapcsolat – Annyiféle nyilvánvalóan rossz kapcsolat létezik. Az enyém nem volt ilyen. Mi voltunk a külvilág számára ideálisnak tűnő pár. Okos, intelligens, humoros férj; sehol egy hangos szó, szépen alakuló egzisztencia, kutyák, új ház, új autó, új kanapé… De a tökéletes csomagolás mögött lassan elkopott, a tartalom. Szürkeség, kimondatlan kérések, kérdések, hallgatás, mindennapok – észre sem vettük, hogy a valamikor párhuzamosnak tűnő utak csendesen, de biztosan távolodva jutottak el addig a pontig, ahonnan már nem volt egymáshoz közelebb. Emlékeszem a pillanatra, amikor egy reggel a tükörbe nézve hangosan megkérdeztem az „ismeretlentől”:
Ki vagy te? És mit tettél azzal a lánnyal, akinek valaha voltak álmai?
Hallgatott, és ebben a hallgatásban minden benne volt.  Egyetlen út maradt. Egyetlen dolgot adhattam még, mert csak ez maradt. A szabadságot, mellyel mindketten esélyt kaptunk egy boldogabb életre.

szeretői viszony – 40 után újra kezdeni, megélni mindent, amit eddig elfojtottam magamban – szinte tankönyvszerű. A legintenzívebb évek, a leginkább önmagamra találás, ösztönszerű, szabad megélések, a legragyogóbb hegycsúcsok; ugyanakkor a türelmetlen várakozás, az akarás, a nélkülözés, a felvállalatlanság, olykor a pokol legmélyebb bugyrainak megismerése egyben. Örökös hullámvasút fent és lent. Szabad szárnyalás az égen, és patakokban ömlő könnyek. Mégis az egyik legjelentősebb időszak, a nagybetűs NŐ-vé válás időszaka az életemben, tűéles tükrökkel, melyekből – tetszett, nem tetszett (és azt kell mondjam, akkoriban ez sokkal inkább nem tetszett) – kiderült, vágyom persze a kapcsolatra, de én magam még nem vagyok rá alkalmas, nem vagyok rá készen. Túl sok az akarás, és ezt ő is érezte. Végül itt is én döntöttem, de magány lett az ára.

magány – Furcsa állapot a magány. A saját megélésem: valahogy teszem a dolgom (azt is csak nehezen), de nem vagyok jelen. Elmenekülni sem programokkal, sem munkával előle nem lehet. Mintha a világban amúgy száguldó idő lassan vánszorgóvá válna, melynek normál tempójú rohanását csak az évszakok változása szimbolizálja, mert a magány állapotában mintha semmi más nem történne. Számomra a kiutat egy nem várt pillanatban, egy nem remélt impulzus, és arra reagálva egy minden mindegy alapon megírt levél jelentette.  Sok mindenre megtanított a magány időszaka – közülük mégis egyet emelek ki. Görcsös akarással, küzdéssel nem megy – soha és semmi. Konok és „erős” emberként a magány volt az egyetlen, ami képes volt térdre kényszeríteni, ami nem hagyott más lehetőséget, mint feladni és megengedni. Gyűlöltem, menekültem, és le akartam győzni, mégis elképesztő, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. De, ami még elképesztőbb, hogy visszatekintve, – és csak rajtam állt -, lehetett volna sokkal könnyebben…

 

amiért itt van

Megingathatatlanul hiszek egy végtelenül egyszerű minőségben, és megingathatatlanul hiszek egy sokszor rögös útban, mely oda vezet. Oda, ahol az, aki valójában vagyok a helyén van. Boldogságnak nevezem.

Negyven múltam, amikor hangosan kezdett kiabálni a szívem. Olyan hangosan, hogy nem lehetett többé nem meghallani. Mennem kellett, szinte egy időben az élet minden területén. Bizonyosság nélkül, érthetetlen, megmagyarázatlan döbbenetet, fájdalmat okozva, az ismeretlenbe.

Segítőként dolgozva is egyedül vágtam neki, és sokszor éreztem, hogy baromi nehéz. Hogy mindent, de mindent beletettem, amit tudtam mégis zárva voltak a kapuk. Hogy elbuktam nőként, elbuktam emberként. Hogy talán hamis a hang, és oltárian nagyot tévedtem.

De az élet tapasztalatok által és engem támasztók támogatásával bizonyította, hogy a belső iránytű mégsem hazudik, hogy ugyan ez még nem a megérkezés, de hihetek abban a mindenki számára elérhető, végtelenül egyszerű minőségben, és az oda vezető útban, melyen számomra mérföldkő ez az állomás.

A coaching csak egy eszköz, mely segít kereteket tartani, fókuszálni, melyet bárhol és bármire tudnék használni, és használtam is, de bennem magától értetődő, hogy itt kell lennem. Mert itt a lényeg az emberi kapcsolódáson van. Azon a láthatatlan fonálon, mely a „tudom milyen”; “jártam ott”; “valamelyik oldalon állva már megtapasztaltam” érzésével köt össze minket.

 

módszere

EgoYoga – A korszakos rendszerből fakadó meglátásokkal segít, saját korábbi tapasztalataira, és a hozzá eddig forduló emberek élményeire támaszkodva.

Gestalt coaching – “A Gestalt alapelvei a tudatos figyelem, az „itt és mostban” való létezés és az ebből eredő változás. Nem a viselkedés megváltoztatására összpontosít: ha az energiánkat az éppen zajló helyzet megtapasztalására és elfogadására fordítjuk, a magatartásunk természetesen, erőfeszítés nélkül változik meg.”

 

írásai

Amikor a burok felszakad

Összedőlt álmunk romjain

Nem félni szeretném megtanítani, hanem élni

interjú

[podcast] Erős hittel az ÉNAKADÉMIA útján – vendégünk: Kőhegyi Mónika

 

így léphetsz vele kapcsolatba

  1. vásárolj konzultációs időtartamot
  2. kohegyi.moni@enakademia.net címre küldj e-mailt, benne
  3. telefonszámot vagy Skype / Viber / Messenger elérhetőséget
  4. és röviden írd le a helyzetedet, ha szeretnéd

Ami után ő egy munkanapon belül jelentkezik Nálad és beszéltek. 

További információk

Rólam

Életem legnagyobb kihívása volt megismerni, azután újra elfogadni, és végül megszeretni, hogy nő vagyok.

***

Mint a kislányok általában, rajongással imádtam az édesapám, ő volt a minden. Életem első szakaszában szeretettel, határozottan, de végtelen türelemmel nevelt egészségre, sportra, arra, hogy erős legyek, hogy álljak ki saját magamért. Nyolcéves voltam, amikor elváltak a szüleim. Összedőlt a világom, nem értettem, de kellett egy válasz, és én a dundi, kicsit elvarázsolt, csupaszív kislányt tettem felelőssé. Nem volt elég sportos, elég jó, nem volt elég erős. Elbukott, miatta maradtam egyedül. Új világ kellett, és abban neki nem volt helye, így száműztem lelkem legeldugottabb részére.

Jól éreztem magam ebben az új világban, de később, a külső női jegyeim megjelenésével párhuzamosan egyre frusztráltabb lettem. Pár évvel később mégis rengeteg fiú barátom lett. A lelkem mélyén ülő lány elképesztően vágyott rá, hogy valamelyikük belé szeressen. Talán az ő sorsa miatt kezdett érdekelni, hogy másokban mi van a színfalak mögött, hogy mi zajlik bennük legbelül. Mély beszélgetéseket folytatottunk az aktuális barátnőkről, ha kellett tanácsot, ha kellett vigasztalást adtam, közösen nevettünk és sírtunk … és a srácok nyíltak, miközben én fülig olajosan motort szereltem velük.

Hihetetlen kettősség alakult ki bennem. Felszínen a férfias, a racionalitás, a páncél, az ego; a külvilág számára láthatatlan helyen pedig a nő, az intuíció, a sebezhetőség, a lélek. Összezavart engem és összezavarta a környezetem.

Dolgozni kezdtem. A munka sikereket hozott és erőt adott ahhoz, hogy elnyomjam magamban a negatív érzéseket. A mindennapokban egyre határozottabb, de férfiak felé zárkózott, gátlásos, fiatal nőként mégis találkoztam a nagy Ő-vel. Okos volt, magabiztos, tele tervekkel, és a terveiben én is szerepeltem. Szerettem, figyeltem és felnéztem rá. Közös élet indult, házasság, építkezés, de közben maradt a keménység: főiskola, karrier, stabil egzisztencia, snowboard, motoros jogsi…; rendszerben gondolkodtam, folyamatosan kerestem a férfias kihívásokat, és nem volt köztük olyan, amit ne tudtam volna teljesíteni. Büszke volt rám a férjem és noha a kapcsolatom velük az ünnepekre korlátozódott, büszkék voltak rám a szüleim.

Ezekben az években teljesen megfeledkeztem a nőről, aki a lelkemben raboskodik, a férfivel pedig kölcsönös tisztelettel és barátságban, projektszerű csapatként „csináltuk” a közös életet. Szeretett, de a lelkem bezárt kapuin belül élő nőt – bár azt hiszem, a kapcsolatunk elején ő talán meglátott belőle valamit – nem tudtam életre kelteni, így az ő lelke is zárva maradt. Távolodó, saját életünk lett. Tizenhét évet töltöttem ebben a burokban. Arra, hogy valódi lényem magányosan és sötétben sínylődik, először csak a Szentesték délutánján, majd az egyre gyakrabban rám törő, érthetetlen és fájdalmas zokogás emlékeztetett. Lassan minden színtelenné vált, már semmi nem érdekelt, úgy éreztem, egy tökéletes, de szürke világban megfulladok.

A kék szempár a semmiből, villámként érkezett és ereje mindent áttörve a lelkemig hatolt. Kapcsolódás nem lett belőle, de a nőben fellángolt vágy új felismerést és hozzá új erőt adott. És ez az erő mindent kitett az életemből. A környezetem értetlenül figyelte, ahogyan szinte egyszerre adtam fel házasságot, karriert, biztonságot, hogy szembenézzek életem valódi kihívásával, azzal, amire soha nem tartottam képesnek magam, azzal, hogy nőként értékes legyek.

Ez lett az elsődleges, az egyetlen belső hívás, de az oly intenzíven szeretni képes léleknek nőként is magabiztosságra volt szüksége a külvilágban, ehhez a magabiztossághoz pedig a saját szexualitásom felszabadításán, lépésről-lépésre történő, őszinte és nyílt megélésén át vezetett az út. És érkeztek is hozzá a partnerek: az első igazán belefeledkezett csók, az első vágytól izzó férfi tekintet, amelybe belenézve biztosan tudtam, hogy hatalmam van, hogy akkor és ott bármit megtehetek, és ezzel egyenes arányban minden lépéssel egyre jobban nyílt a lelkem is, ők pedig egyre többet mutattak magukból.

A következő tánc a lelkekben indult. Nem volt független, így a kapcsolatunk gyönyörű volt és fájdalmas. A bennem lévő szerelem vezetett, megismertem a lelke szépségét, legmélyebb fájdalmát, legféltettebb titkait és a teste minden négyzetcentiméterét. Közben egyre inkább megismertem saját magam, és be kellett lássam, valami még hiányzik. Neki akartam még jobban tetszeni, de valójában nekem volt rá szükségem, így a megélések mellett, rengeteg férfias edzés eredményeképp, életem legjobb formáját hoztam ki a testemből. Tűsarkakon határozottan lépkedve egyre magabiztosabbá tett, hogy – bár egyáltalán nem vágytam rá, mégis minden pillanatban éreztem – hatalmamban áll trófeákat gyűjteni, és azt kell mondjam, a hatásom erejét egy rövidke ideig még élveztem is.

A mi kis titkos világunkban tovább nyíltunk belül, és megéltünk mindent, aminek csak a fantázia, szabhatott volna határokat, de az idő telt, és a „többet szeretnék vele lenni” fájdalma beköltözött a kapcsolatunkba. A szerelem eljuttatott minket addig a pontig, ahol azt hiszem talán már csak egyetlen lépés választotta el az Ő és én-t a Mi-től. Határponthoz érkeztünk, de nem találta meg az irányt és talán mélyen legbelül azt is érezte, valójában soha nem tudtam minden irányítást elengedve, teljesen rábízni magam. Mindkettőnknek fájt az elválás.

Magányos, motiváció, munka, – és barátok nélküli időszak indult, komoly egzisztenciális megingással, de hiába próbáltam munkában visszafelé indulni, minden ajtón vasrácsot találtam. Az élet ott tett próbára, ahol a legnagyobb hiányosságaim voltak, nem zárhattam vissza a lelkem, hinni, bízni és kérni tanultam.

Az élet haladt és semmi nem volt se jó, se rossz, amikor az az őszinte, még fájdalommal teli, de nyílt tekintet találkozott az enyémmel. Fogalmam sem volt, hogy mi vonzott olyan ellenállhatatlanul benne, tele volt sebekkel. Nem volt realitása, mégis tisztán adtam neki mindent, aki vagyok. Napról napra épült a kapcsolat, és bár mindketten pontosan tudtuk miben vagyunk, idővel teret adtunk az addigra vággyá formálódó vonzalomnak is. Bennem szárnyalt a szerelem, adtam, adtam és adtam…túl hamar, túl őszintén, túl sokat. Nem az Ő tempója volt. Zárni kezdett, és ez reflektorként világította meg a saját felelősségem. Türelem és alázat hosszú próbájában, egy napon megjelent egy érzés, egy addig ismeretlen belső bizonyosság, ami azt mondta, a jelenben a legtöbb, amit mindkettőnk számára adni tudok, hogy tiszta szívvel elengedem. Nehezen ment, de végül tiszta szívvel elengedtem.

És ezzel párhuzamosan született meg a döntés bennem: lépnem kell, hogy rendbe tegyem az életem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan és merre, de mintha csak az én elhatározásomra várt volna, megérkezett a lehetőség. Egy új környezetben, új emberekkel összekapcsoló önkéntesség, melyből később közös munka lett, melyhez már azzal adok értéket, hogy magam vagyok.

***

Hosszú volt az út, és sokszor volt, hogy fájt, hogy dühös voltam, hogy igazságtalannak, kilátástalannak, értelmetlennek éreztem, és olyan is volt, hogy fel akartam adni.
Ma már hálás vagyok ezért az útért, minden egymásra épülő lépcsőfokáért, minden szereplőjéért, akik lépésről-lépésre kísértek, és segítettek megszeretni a nőt olyannak, amilyen vagyok.

Ha visszatekintek a saját életemre, amiben szinte a végletekig kitartó voltam az az, hogy „megoldom egyedül”, és a hangsúlyt az egyedül kapta. Ma azt látom, hogy megoldani feladatom és felelősségem. Támaszkodni pedig – előbb vagy utóbb, így vagy úgy – elengedhetetlen.

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

„Kőhegyi Mónika (coach)” értékelése elsőként

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük