A múzsa csapda

Lágynak és Nőiesnek tűnik, de közben kemény, nagyon, mert öntörvényű. Hozzáférhetetlen. Zárt. Sziget. Nekem kell utána menni, rá figyelni, sok szempontból nőként viselkedni mellette, miközben ő férfias, irányít. Legbelül félek. Elbizonytalanít.

Az ágy nagy része az övé, meghúzódom, nehogy zavarjak, nézem, csodaszép, sőt, vágyom, folyamatosan, de pisszenni alig merek, és végképp nem tudom, hogy átölelhetem-e, hogy szeretné-e, vagy most inkább nem. Nagyon sok energia ez. Figyelni. Félni. És a roham. Teljes erővel, minden alkalommal, mintha mindig az első lenne és még így is elutasít időnként. Lepattanok. És értsem meg. Neki tér kell. Megértem. Én épp igen. De ő vajon érti-e, érzi-e az élményt, amit a fal, a lezuhanó vas és beton és acél okoz. Hmm.

Szövetséges, de mégsem társ.

Csak, amikor kedve van. Akkor van jelen, és döbbenetes, amit adni tud. Akkor. De nem feltétlen. Nem bármikor. Nem tudom, hogy számíthatok rá, mindig ott van, mindig elfogad, vagy legbelül kinevet épp. Nem követ. Nem bízik. Talán “kevés” vagyok neki, talán “sok”, de mindegy. Nyilván. Ugyanaz. Erős, és tudja, és magánál erősebbet vágyik. De az háború. Végül belehalok, én, önként, mert bele kell haljak, itt a szívem, szúrj, vagy annyira összemegyek, hogy leöl, eldob, mert már neki nem vagyok érdekes.

Múzsa.

Mert Akarom, tehát küzdök érte, magammal, érte magamat meghaladom, a csillagokat is lehozom, akár, miatta, neki, benne magamnak. De ez nem Szeretet. Hanem birtoklási Vágy. Mert akarom őt…

De a múzsa senkié nem lehet. Soha.

Erős. Büszke. Szabad. Férfit nem fogad el, legfeljebb apát vagy gyermeket, azokat is csak, mikor kedve úgy tartja. A szabadság a totális magány. Férfi tehát nem mentheti meg. Mert a sárkány legyőzésére is csak ő adhat engedélyt, csak az ő segítségével lehet, csak az győzheti le, akinek a módot megsúgja, akinek magát magától megadja.

Megváltása a “szabadság” feladása.

Amihez bizalom az egyetlen út, és csakis rajta múlik. Hogy mikor jön ki. A múzsa zsákutca. Csakúgy mint az amazon, és a boszorkány is. A jó hír, hogy meghaladható. Átmeneti állapot. Megoldása, mint mindig, merni, dőlni, bízni, ami persze, hogy nem döntés dolga, nem “tudatos, nem “én akkor most”, hanem történik, magától, amikor az ideje eljön, amikor már eleget szenvedett az ember végül, amikor egy szempár elég vonzó. Nem test. Szempár. Amiben ő, és csakis ő látja a csillagokat.

Régen betörték a nőket.

Szó szerint. Mint a lovakat. Megadásig. Nagy tér, előbb, bőség, majd egyre kisebb, míg végül épp annyi, ami egy Férfi mellett van. És működött. Sokan jutottak így boldogságra. Házasságokban, de akár gésaként, vagy háremekben, sőt, rabszolgaként is. … Hoppá. … Régen a férfiakat is betörték, és nem csak keleten. Katonaként, mesterlegényként, vagy hivatalnokként, de akár zarándokként, és papként, és szerzetesi iskolákban, de az egyetemeken is. Ugyanis nem a szabadság a boldogság. Egyáltalán. Hanem a megadás. Csakhogy ez az út ma már “meghaladott”, elítélt és lenézett, mert a szabadság vágyának mámorában növünk fel, “joga” mindenkinek, amivel emberek olyannyira azonosulnak, hogy meghalnak inkább, semhogy feladják. Pedig tévedés. Az egész. Így az életünk eseményei törnek mindannyiunkat be. Biztosan, de általában később, és talán fájdalmasabban, mint a régi idők nevelői. Viszont a Helyünkre így is eljutunk. Végül. Mind.

Joós István, 2013. augusztus 9.